Jócskán elvesztegetnénk egymás idejét, ha arról kellene összefoglalót írnom, hogy eddig milyen meghatározások születtek a kultúra mibenlétéről, és az Olvasónak át kellene rágnia magát a különböző definíciókon. Úgy vélem, ha az Olvasó megtisztel azzal, hogy átfutja ezt az írásom, nekem kötelességem tiszteletben tartani az idejét.
Egymás megbecsülése ugyanis a kultúra része. Számomra a kultúra szélesebb jelentéssel bír a megtanulhatónál, a műveltségnél, a művelődés során megszerzett civilizációs tartalmaknál, a tudáson és a művészeteken túlmenően az erkölcsöt, a jogot, a véleményalkotást, a kommunikációt, a szokásokat is magában foglalja, mintegy összegzi azt a föld felett, föld alatt egyaránt gyökerező, áthagyományozható összességet, amit az egyén egy közösség tagjaként elsajátíthat, megélhet, magáénak tudhat, és ami habitusának meghatározójává lesz.
Éppen ezért nem kell feltétlenül a kulturális antropológia tudorának lenni ahhoz, hogy a közösséghez tartozás révén fölismerjük kultúránk nemzeti karakterét, nyelvbe ágyazottságát, értékmegtartó és -teremtő jellegét. Ám azt ígértem, nem a kultúra fogalmával foglalkozom, hanem az Olvasóval, hiszen Ő is foglalkozik a szövegemmel. Ugyanis az újság és az olvasás is a kultúra része. Az írás is az.
Az egyik internetes hírportálon olvasható lapunk volt főszerkesztőjének és jelenlegi főszerkesztő-helyettesének levélváltása, valamint az ahhoz kapcsolódó olvasói levelek, kommentárok. Az egyik hozzászólás szerzője következőképpen illeti a Magyar Szó szerkesztőségét: „A főszerkesztő is és az egész bagázs befelé forduló társaság…”, illetve „, a begyepesedett társaság”. A cikk tartalma és ellentmondásossága témánkat illetően lényegtelen, viszont egy szerkesztőséget egy másik szerkesztőség nyújtotta lehetőséggel élve lecsürhézni, söpredéknek, csőcseléknek nevezni – hiszen kultúránkban ez a bagázs szó egyik jelentésköre –, bizony, nem csupán vélemény, hanem kultúra kérdése is. A műveltség és a kultúra megszerzése, birtoklása és reprezentálása valamiféle jellempróba is egyben. Az idézett cikkíró nehezményezi, hogy a Magyar Szó honlapján nem lehet kommentezni a megjelent cikkeket. Valóban, mikor lehet majd kommentezni a Magyar Szóban? Mert az olvasónak joga van véleményalkotásra. Ugyanakkor annak, aki kulturális higiéniai megfontolásból nem kíván kommenteket olvasni, joga van kommenteket nem olvasni.
Ám a Magyar Kultúra Napján ne csupán magunkkal foglalkozzunk, ne vonjuk magunkra a köldöknézés vádját (is). A Magyar Kultúra Napját bő egy héttel megelőző X. Kárpát-medencei Kulturális Fórumon, Zentán több résztvevő is rámutatott, hogy a nemzeti kultúra megőrzésének és értékteremtő fejlődésének érdekében kiemelt figyelemmel kell lenni a szórványmagyarság iránt. Ez az igény, ami egyben stratégiai feladat is, legelőbb bizonyára „a terepen”, vagyis a szórványmagyarság közt fogalmazódott meg. Egyetlen példa: Zomborban működik egy nyugat-bácskai előjelet viselő magyar színház, teljesen amatőr ugyan, de már tíz éve mégis a város második színháza. Ez a szervezet a 2012-es esztendőt a műkedvelők évének tekinti, és a havi rendszerességgel tartott műsoraiban a régió magyar nyelven működő egyesületeinek nyújt bemutatkozási lehetőséget, annak a közösségépítő szándéknak megfelelően, hogy a különböző falvakban tevékeny egyesületek kapcsolatot teremtsenek egymással, mert a kapcsolat is kultúra. Minden településnek van megmutatni valója, a néprajzi gyűjteményektől a kortárs műkedvelő alkotásokon keresztül a folklór és az amatörizmus terén egyaránt. A kultúrának az a része ez, amivel egy település megjelenik a nemzeti kultúrában. Az, hogy aki 2012-ben még vállalja az önkéntes és ingyenes műkedvelő munkát, létrehoz egy alkotást, egy produkciót, egy műsort, amit aztán egyszer, legfeljebb kétszer bemutat a hazai közönség előtt, kedvszegő, lehangoló, a befektetett energiát, igyekezetet és tudást megalázóan lekicsinylő, amikor a másik faluban érdeklődő közönség fogadná az amatőröket, hiszen az ő munkájuk is a kultúra része, nem csupán a Négyes- és az Ötösfogat idején. Hiszem, hogy minden hasonló helyi kezdeményezés továbbgondolható magasabb területi szinteken is. A zombori Zsebszínház idei munkaprogramjának, és a X. Kárpát-medencei Kulturális Fórumon megfogalmazódott igénynek az összefonódása pedig arra mutat, valós igények köré építhető a kulturális stratégia a szórványban is.
Végül csak vissza kell kanyarodnom írásom elejéhez, hiába kerülném a definíciókat, egyfelől mert azok soha nem teljesek és nem tökéletesek, másfelől meg mert az Olvasó figyelméért cserébe erre ígéretet tettem, s az ígéret betartása is a kultúra része, ám a Magyar Kultúra Napján nem kerülhetem meg, hogy ne emlékeztessek: magyarságunk legkézenfekvőbb bizonyítéka a nyelvünk. Ehhez tenném hozzá Szathmáry Zoltán fizikus professzor meglátását, a régészek azon meghatározásából kiindulva, hogy kultúrának nevezhető minden olyan leletegyüttes, ami nem a természet, hanem az ember műve, a magyar kultúra mindaz, amit a magyar emberek létrehoztak. Ezt a meghatározást azzal bővíteném, hogy az is magyar kultúra, amit a magyar emberek magukévá tettek, elsajátítottak és reprezentálnak. Csupán arra kell ügyelnünk, hogy miként sáfárkodunk vele.
