Kánonok márpedig vannak. Annak ellenére, hogy érvényüket alapjában kérdőjelezi meg a dekonstrukció és árnyalja a hermeneutika, vannak. Ha nem lennének, kánonon kívüliség se létezne, mert a kívüliség mindig magában foglalja a „mihez képest” definícióját is.
Kánonok márpedig vannak. Annak ellenére, hogy érvényüket alapjában kérdőjelezi meg a dekonstrukció és árnyalja a hermeneutika, vannak. Ha nem lennének, kánonon kívüliség se létezne, mert a kívüliség mindig magában foglalja a „mihez képest” definícióját is. A kánonon kívüli pozíció meghatározásának érdekében a legfontosabb ezt a „mihez képest”-et pontosan leírni, ami viszont nagyobb lélegzetű vállalkozást igényelne. Kánonok vannak, ezt minden olvasó tapasztalja, a kánonok mentén választja ki olvasmányait, és ezzel egyben eleve korlátozza ízlésének nyitottságát. Ellenben kánonok nélkül például miként lehetne irodalomtörténetet tanítani? Mi alapján javasolná a tanár az elolvasandó művek listáját, a vonatkozó irodalmi anyagokat? Amíg általánossá nem válik a vélemény, hogy irodalomtörténetet nem kell, irodalmat meg nem lehet tanítani, amíg nem „kanonizálódik” a felismerés, miszerint az irodalom lényegéhez tartozik a kánonok lerombolása, addig az olvasói érdeklődés kánonfüggő marad. A kánonra ellenben nem kell kötelezően úgy tekinteni, mintha az ördög műve lenne. Sajnos a magyar irodalomban ez a sátáni aura nyilvánvaló, hiszen a köztudatban - jogosan - egymásba fonódott az esztétikai kánon és az ideológiai megfelelés fogalomköre, miként minden parancsuralmi rendszer irodalmában. A rendszerváltások után emiatt vált izgalmas világirodalmi kutatás alapkérdésévé, hogy a diktatórikus és koloniális irodalmakban mi az, ami megjelenhetett, bekerült a kánonba, és ennek ellenére ma is van érvényes olvasata.
A kánon tehát ideológiai konstrukcióként (is) értelmezhető. Lényege, hogy egy közösségi ízlés és értékelés megfogalmazásának illúzióját kelti, vagyis valaki elolvas egy szöveget, majd azt mondja, kérem szépen, ez a textus ezt és ezt jelenti, tessék elolvasni, és úgy olvasni, hogy az általam megfogalmazott értelmét hasznosítsd. A baj itt kezdődik, ha evidenciának vesszük a szövegnek és jelentésének összetartozását. Az irodalmi szöveg ugyanis soha nem tartalmaz általános érvényű, mindenki számára azonos üzenetű jelentést, fenntartja magának a jogot, hogy mindenkinek külön olvasatot nyújtson. Nézőpont, a „mihez képest” kérdése. Miként V. Gilbert Edit fogalmazott: „Mindenki periféria. Vagy: Mindenki centrum.”
A nézőpontok eltérő volta nyomán a kánonképződés folyamatának is különböző értelmezései születtek. Aleida Assmann például mindenkori jelenvalóságként tekint a kánonokra, amelyeket „nem nemzedékről nemzedékre építünk föl uralkodó ízlésirányok szerint, hanem már mindig is meglevőként kerül elénk, aztán átvesszük vagy ha nem vesszük át, akkor azzal véget vetünk neki”. Egy másik szemlélet a kánon ideológiai konstrukcióként megjeleníthető folyamatos felülbírálást tekinti meghatározó alapelvnek. Alistair Davies szerint: „A kánon alakítása folyamatos újítás eredménye, amelyet hatalommal és tekintéllyel rendelkező tanszékek tudósai végeznek; alapvető, de vitatott lényege a beleszámítás és kirekesztés; hajtóereje olyan kortárs írások sora, amelyek megkérdőjelezhetik valaminek az eredetét és folyamatosságát (...); szükséges hozzá az olyan magyarázók közössége, akik osztoznak abban a hitben, hogy jelentős történelmi átalakulást élnek meg; és mindenekfölött kell legyen egy olyan destruktív entitás (...), amely ellenében az új kánon definiálhatná önmagát.” A két idézett vélemény nem egymásnak mond ellent, hanem két különböző, de voltaképpen egy tőről fakadó kánont definiál. S akkor még nem is beszéltem a kulturális média által teremtett kánonról, amely úgyszintén az olvasó helyett dönti el, hogy mi jó az olvasónak, kijelöli a fősodorhoz tartozó szerzőket és műveket, kívülük más létezéséről nem vesz tudomást, a mindenkori olvasóban nem kultúrkonzumenst lát, hanem tárgyfogyasztóként kezeli. Folytatnám még, de össze kell kapnom magam, hogy a kánonon kívüliségről is mondhassak valamit.
Minden szöveg mellé hozzárendelődik valamilyen fokú kanonikus pozíció, és a kánonon kívüliség is ilyen pozíció. Kánonon kívül lenni nem partizánkodás. Inkább szemlélet kérdése. A szépírót a kánon vagy beemeli, vagy kirekeszti, de attól még szépíró. Ezt szem előtt kell tartania a kritikusnak. A szövegeket olvasó kritikus, akinek szemléletét kánonon kívüliként értelmezik olvasói, eleve a kánonok figyelmen kívül hagyására törekszik. Célja a kanonikus pozícióktól független értékítéletek megfogalmazása, a kánonokon kívül megképződött értékek kiemelése és hangsúlyozása. Nem rombolni kívánja a kánonokat, hanem tudatosítani, hogy ugyanabban az időben több kánon is működhet egymás mellett, és az irodalmi közgondolkodásban nem zárhatja ki egyik a másikat. A fősodornak megvannak a maguk kritikusai, számomra üdvösebb időtöltés, ha a mainstreamen kívül rekedtek fölött pásztázhat a tekintetem. A kánonon kívüliség viszont magában hordozza a magányt is, aminek veszélyeivel tisztában kell lennie a kritikusnak. Ha nem képes kellő alapossággal meghatározni a maga helyét, a saját „mihez képest”-jét, szemléletmódja és szempontrendszere eklektikusságának nyomán kétségbe vonhatják szakmai kompetenciáját, amin persze megsértődik, partizánkodni kezd, mindenkiben ellenséget keres, és elvakultságában fölszámolja tevékenységét és pozícióját. Ennek veszélyével számolva kell írónak, kritikusnak egyaránt felvállalnia a kánonon kívüli peremlétet, ugyanis a korlátok nélküli határvidékről tágasabb horizontra nyílik kilátás. A kánonon kívüliség a sokszínűséggel gazdagodás potenciálját hordozza magában.
