2025. július 11., péntek

IN MEMORIAM Brasnyó István (1943–2009)

Úgy távozott ember- és pályatársai közül, mint ahogy regényhősei tűntek el a vajdasági róna ködös alkonyában, váratlanul, egyik pillanatról a másikra már csak hűlt helyük tanúsítja ittjártukat, meg a maguk mögött hagyott nyomok sokasága, a szalonnázóbicska pengéjének villanása, egy hosszú, hajnalba nyúló, összefüggő kiáltás, egy kárminvörös felhősáv, mintha házaló piktor suhintott volna pemzlijével az égre… Brasnyó István hátrahagyott jelei egyértelműbbek, kézzel foghatók: könyvek, lírai és prózai alkotások, műfordítások. A diszkréten távozó ajándékot hagyott az asztalon, ahogy azt az előkelő, magára adó famíliáról szóló regényekben szokták.

A csupán hatvanhat esztendős Brasnyó István prózavilágában a vajdasági magyar irodalom talán legartisztikusabb megjelenését tisztelhetjük. Éteriesített prózájában megtisztította a mondatot a történések ballasztjától, a meséléstől; inkább képekkel élt, akár a költészet. Immár lezárult életművének megteremtése során élvezte az anyag fölötti hatalmát: kedve szerint igazította a realitást, az eseményeket, a látványt, illetve a képeket, folyton újabbnál újabb értelemmel ruházta fel őket, miközben mindvégig a legreálisabb valóságban maradt.

„...nem felidézni akarom, hanem megragadni...” – írta mintegy írói programot jelölve egyik novellájában, azzal, hogy az említett megragadás nem a tények valós megállapítását jelenti, hanem az emlékezetből történő kiszakítást, abban a tagolatlan állapotában a realitásnak, amikor egy-egy villanásnyi jelenethez nem hely és idő kötődik, hanem fény vagy sötétség, egy-egy íz, vagy illat, vágy vagy hangulat. Ennélfogva az én, az egyes szám első személyű lírai én uralja szövegeit.

Regényeiben örökös a vándorlás. Az elbeszélő vándor, akinek alakja az egyes szám első személyű közlési módon kívül semmi mással nincs körülhatárolva, így nem egy művében több alakváltozáson is keresztül megy, a legritkább esetben változtatja céltudatosan a helyét, inkább ösztöneitől, képzelgéseitől és kíváncsiságától vezérelve sodortatja magát. Ki tudja hányszor járatta körbe Brasnyó hősét és olvasóját egyaránt azokon a regénybeli tájakon, amelyek oly közeliek és ismerősek, biztonsággal és hitelességgel mégsem azonosíthatók. Már annál inkább sem, mert a tanyák, az erek és pocsolyák, a kisvárosok, az utcák sohasem jelennek meg teljességükben, illetve a valóságot megközelíteni szándékozó leírásban, hanem a részletek kiemelése idézi meg a vajdasági táj elemeit. Brasnyó regényeiből egy beazonosítható, de utánozhatatlan írói eljárás, megközelítési mód (a spontaneitás elsődleges kompozíciós elvvé emelése, a szimultán megjelenítés, a szublimációs technika, az asszociációs gondolatfüzérek barokk gazdagsága, a világ tényszerűségének légiesítése, a hagyományos epikai hősnek egy lírai alteregóval történő behelyettesítése, amely hihetetlen hasonulási képességgel rendelkezik) olvasható ki, amely összességében jeleníti meg mindazt, amit világunkról elmondásra fontosnak tartott.

Brasnyó István regényeiben a modern ember és a modern regényhős dezintegrálódását jelenítette meg sziporkázóan gazdag stílusával, hatalmas nyelvi készségével, az ismeretanyagot a megéléssel ötvöző valóságfedezettel. Műve a vajdasági magyar irodalom artisztikus irányzatának tartalmában és nyelvében egyaránt a vajdasági valóságban gyökerező reprezentánsa. Könyveiben az időtlenséget ragadta meg, művei ezért akár száz év múlva is újdonságként lesznek olvashatók, ha akkor még lesz magyarul olvasó irodalomkedvelő.

Magyar ember Magyar Szót érdemel