Úgy távozott ember- és pályatársai közül, mint ahogy regényhősei tűntek el a vajdasági róna ködös alkonyában, váratlanul, egyik pillanatról a másikra már csak hűlt helyük tanúsítja ittjártukat, meg a maguk mögött hagyott nyomok sokasága, a szalonnázóbicska pengéjének villanása, egy hosszú, hajnalba nyúló, összefüggő kiáltás, egy kárminvörös felhősáv, mintha házaló piktor suhintott volna pemzlijével az égre… Brasnyó István hátrahagyott jelei egyértelműbbek, kézzel foghatók: könyvek, lírai és prózai alkotások, műfordítások. A diszkréten távozó ajándékot hagyott az asztalon, ahogy azt az előkelő, magára adó famíliáról szóló regényekben szokták.
A csupán hatvanhat esztendős Brasnyó István prózavilágában a vajdasági magyar irodalom talán legartisztikusabb megjelenését tisztelhetjük. Éteriesített prózájában megtisztította a mondatot a történések ballasztjától, a meséléstől; inkább képekkel élt, akár a költészet. Immár lezárult életművének megteremtése során élvezte az anyag fölötti hatalmát: kedve szerint igazította a realitást, az eseményeket, a látványt, illetve a képeket, folyton újabbnál újabb értelemmel ruházta fel őket, miközben mindvégig a legreálisabb valóságban maradt.
„...nem felidézni akarom, hanem megragadni...” – írta mintegy írói programot jelölve egyik novellájában, azzal, hogy az említett megragadás nem a tények valós megállapítását jelenti, hanem az emlékezetből történő kiszakítást, abban a tagolatlan állapotában a realitásnak, amikor egy-egy villanásnyi jelenethez nem hely és idő kötődik, hanem fény vagy sötétség, egy-egy íz, vagy illat, vágy vagy hangulat. Ennélfogva az én, az egyes szám első személyű lírai én uralja szövegeit.
Regényeiben örökös a vándorlás. Az elbeszélő vándor, akinek alakja az egyes szám első személyű közlési módon kívül semmi mással nincs körülhatárolva, így nem egy művében több alakváltozáson is keresztül megy, a legritkább esetben változtatja céltudatosan a helyét, inkább ösztöneitől, képzelgéseitől és kíváncsiságától vezérelve sodortatja magát. Ki tudja hányszor járatta körbe Brasnyó hősét és olvasóját egyaránt azokon a regénybeli tájakon, amelyek oly közeliek és ismerősek, biztonsággal és hitelességgel mégsem azonosíthatók. Már annál inkább sem, mert a tanyák, az erek és pocsolyák, a kisvárosok, az utcák sohasem jelennek meg teljességükben, illetve a valóságot megközelíteni szándékozó leírásban, hanem a részletek kiemelése idézi meg a vajdasági táj elemeit. Brasnyó regényeiből egy beazonosítható, de utánozhatatlan írói eljárás, megközelítési mód (a spontaneitás elsődleges kompozíciós elvvé emelése, a szimultán megjelenítés, a szublimációs technika, az asszociációs gondolatfüzérek barokk gazdagsága, a világ tényszerűségének légiesítése, a hagyományos epikai hősnek egy lírai alteregóval történő behelyettesítése, amely hihetetlen hasonulási képességgel rendelkezik) olvasható ki, amely összességében jeleníti meg mindazt, amit világunkról elmondásra fontosnak tartott.
Brasnyó István regényeiben a modern ember és a modern regényhős dezintegrálódását jelenítette meg sziporkázóan gazdag stílusával, hatalmas nyelvi készségével, az ismeretanyagot a megéléssel ötvöző valóságfedezettel. Műve a vajdasági magyar irodalom artisztikus irányzatának tartalmában és nyelvében egyaránt a vajdasági valóságban gyökerező reprezentánsa. Könyveiben az időtlenséget ragadta meg, művei ezért akár száz év múlva is újdonságként lesznek olvashatók, ha akkor még lesz magyarul olvasó irodalomkedvelő.
