1.
Mózsi Ferenc 1970. szeptember 1-jén sötétedés után kelt útra az Isztriai-félsziget egyik pontosan meg nem nevezett nyugati pontjáról. Öltözéke egy szál fecske fürdőnadrág volt, amit errefelé szuszpenzornak is hívtak. Ebbe kötötte bele nejlonzacskóba tekerve a személyes iratait, beugrott a tengerbe, és úszott, úszott egészen virradatig, arra ügyelve csak, hogy irányt ne tévesszen, mindig csak nyugatnak, akkor biztosan célba ér. Hajnaltájt olasz halászok emelték be a csónakjukba, így jutott ki az annyira áhított nyugatra. Pólózott előtte, életerős fiatalember volt, huszonhárom múlott mindössze. Azért folyamodott ehhez a cseles disszidáláshoz, mert hiába kért útlevelet Amerikába, csak Jugoszláviába kapott. Cápával útközben nem találkozott, sem jugó határőrök éjszakai őrjáratával, és szerencséje volt az olasz halászokkal is. Végül csak kijutott Amerikába. Ott megvett egy utazási irodát, és Chicagóban (ő Csíkhágónak mondta) ő bonyolította a magyarországi utazásokat. A rendszerváltozás után pedig egyfolytában ingázott Magyarország és Csíkhágó között. Írt, könyveket adott ki, folyóiratot alapított Szivárvány néven, amelynek az égvilágon semmi köze nem volt a melegek szivárványos színeihez. Magyar írókat, költőket hívott meg amerikai körutakra, s mindenekelőtt a Magyar Baráti Közösség Itt-ott elnevezésű találkozóira. Ahogyan ő mondta, az Áj-titiÓ-titi magyar összejövetelekre. Az 1990-es években Magyarországon megszervezte és finanszírozta, amíg futotta miből, a csobánkai Szivárvány táborokat. Ide a történelmi Magyarország szinte minden régiójából jöttek írók, költők, szerkesztők, zenészek, képzőművészek. Tőlünk, a Délvidékről is sokan. Idővel a folyóiratot hazahozta, ez lett az M-Szivárvány. „M” mint magyar. Nem mintha a szimpla Szivárvány nem lett volna magyar, csak ezt Magyarországon is nyomtatták. Mózsival jómagam Kolozsvárott ismerkedtem meg Kányádi Sándor bácsi lakásán, közvetlenül a forradalom után, 1990 elején. Hobóval járt éppen arrafelé. Azért úszta át a Trieszti-öblöt, hogy aztán az első adandó alkalommal visszarepüljön?
Később, amikor Magyarországra jött, mindenkinek hozott mindent, amit itt akkor nem lehetett beszerezni, vagy csak nagyon drágán. Nekem például egy csomó jó filmet, a legjobbat, Kodak Tri-x-eket. Amerikába meg könyvekkel degeszre tömött bőröndökkel utazott vissza. Vitte a magyar irodalmat az amerikai magyaroknak. Ezek a bőröndök ménkű nehezek voltak, csoda, hogy nem estek szét.
Hogy szép ember volt-e? Igen, kimondottan jó vágású férfi volt, mint a pólósok általában. Utazásainak másik (vagy első?) mozgatórugója nőügyeinek, hogy úgy mondjam, intézése volt, áj-titi, ó-titi, de erről ennyit, ne firtassuk. Az ezredforduló tájékán hazaköltözött, vagy mondjuk úgy, hogy inkább hazaköltözött mint nem, s aztán jött a klasszikus 21. századi történet a szmogos Budapesten: torokrákot kapott. Hatvanadik születésnapján, 2007. január 4-én a budavári Lítea könyvesboltban én is ott voltam. Ekkor vörösbort már nem ivott, csak egy pohárral, akkor, amikor fölköszöntöttük. Félliteres ásványvizes flakont tartott a kezében, és abból kortyolgatott, hogy meg tudjon szólalni, mert már nehezen beszélt. Akkor megegyeztünk abban is, hogy jövőre ugyanitt találkozunk. Nem találkoztunk, mert tíz hónap múlva, 2007 novemberében elment. Hosszú úszásának a pontos történetét sem tudtam már magnóra venni, pedig megbeszéltük, hogy részletesen elmondja, mi mindenre gondolt úszás közben, az éjszakai tenger nagy magányában az isztriai parttól az olasz felségvizekig, addig a pillanatig, amikor az olasz halászok a kimerült testét beemelték csónakjukba. Vajon Mészöly hosszútávfutójának vagy Mózsi Ferenc hosszútávúszónak volt nagyobb a magányossága?
2.
Az 1990-es években Illinois Államnak, amelynek fővárosa, mint tudjuk, Csíkhágó, külön képviselete volt Budapesten. Vezetője az a Sass Magda volt, aki rajongott a magyar irodalomért, az írókért és költőkért, aztán Erdélyért és mindenért, ami magyar. Éppen ezért ott volt a helye a csobánkai Szivárvány táborban is. Akkoriban fényképeztem szinte minden mozzanatot és eseményt a táborban, és így történt, hogy Magdáról is készítettem képeket. Az egyik szerinte olyan jól sikerült, hogy Magda az én fotómat fölhasználva készíttette el névjegyét. Többször is jártam nála az irodában, amely az Astoriával szemközti épületben volt. S azt mondja egyszer, hogy férjhez megy, és azt szeretné, hogy én fényképezzek az esküvőn. Jó, rendben, semmi akadálya, nagyon szívesen. Kihez megy férjhez? – kérdeztem. Egy szép emberhez, mondta sejtelmesen.
Az esküvőt nem templomban, hanem egy rózsadombi villa kertjében tartották. Egy nagy fehér sátor állt az évszázados fák alatt, abban. A meghívott vendégsereg vegyes volt, legalább annyi német szót lehetett hallani, mint magyart. Én, nyakamban a fényképezőgéppel, ott tébláboltam közöttük. Ki az a hosszú, ősz-, göndör hajú ember, akit annyira körülrajonganak itt? – kérdezte tőlem az egyik középkorú német hölgy. Ő a legismertebb magyar költő – válaszoltam neki. Hogy hívják? György Faludy, vagyis Faludy György. A hölgy a fejét rázta: soha nem hallotta ezt a nevet. Néhány évvel ezelőtt Amerikából jött haza – magyaráztam a hölgynek. Ismertebb, mint Imre Kertész? – kérdezte. Megjátszottam az okosat, és bólintottam: ismertebb. Magyarországon mindenképpen. Tehát a szép ember, akihez Magda férjhez ment az előbb, író, és Németországban jobban ismerik, mint Faludyt. Németországban Imre Kertész nagy írónak számít – mondta a hölgy. Igen, értettem és hittem is, meg nem is. S vajon milyen nyelven írhat? Magyarul? Vagy németül?
Az itt készült képeket én magam soha nem láttam, mert a filmeket előhívatlanul mind odaadtam Magdának, hogy hívassa elő, és csináltasson belőle annyi képet, amennyit csak akar. Éppen ezért most nem tudok mellékelni Kertész Imre Nobel-díjas író esküvőjéről egy fia képet se. Jó lenne visszaszerezni a filmeket, hiszen Nobel-díjas írót, pláne az esküvőjén, aránylag ritkán fényképez az ember. De itt van ismét a 21. századi klasszikus: Parkinson-kór, és két héttel ezelőtt Kertész Imre is elment. Kertész (Sass) Magda diagnózisa mellrák, már szinte ott „lakik” a Szent László Kórházban. Onnan tudom, hogy tele voltak vele az újságok, főleg a bulvársajtó. Állítsak be hozzá, hogy jöttem a filmekért? Nem tudtam, honnan is tudhattam volna, hogy a szép ember egyszer még Nobel-díjas író lesz. Nem megy, nem megy.
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
