Tehetség, bátorság, kitartás

Valahogy még mindig meglepődünk azon, ha egy lány érdeklődik a természettudományok iránt, pláne ha a középiskola után fizikaszakra iratkozik. Ha pedig ezek után nem egy kisváros közepesen unalmas fizikatanárnője lesz belőle, akkor aztán igazán elcsodálkozunk. Pedig Miedema-Bakos Evelin pontosan ezt az utat járta be: a tornyosi Tömörkény István Általános Iskolából indulva a szabadkai Svetozar Marković Gimnázium természettudományi szakán keresztül előbb Újvidékre, majd Belgrádba és az Európai Nukleáris Kutatási Szervezetbe (CERN) ment kutatni és tanulni, végül Hollandiában szerezte meg a doktori fokozatát, jelenleg pedig az energiaátállással foglalkozik.

Evelin mindig is érdeklődött a természettudományok iránt, de hogy éppen a fizikánál kötött ki, azt egy hirtelen döntésnek köszönheti. Innentől aztán nem volt, ami megállítsa: nyelvi akadályokat küzdött le, és bátran lépett túl a komfortzónáján. Amikor pedig úgy érezte, hogy valami nem neki való, ahhoz is volt elég bátorsága, hogy irányt változtasson, és a részecskefizika helyett az energiaátállásra helyezze a hangsúlyt. Evelint nemcsak arról kérdeztük, hogy hogyan jutott el oda, ahol most van, hanem arról is, hogy miért fontos számára a vajdasági magyar fiatalok támogatása.

Mindig érdeklődtél a természettudományok iránt?

– Igen. Általános iskolás, harmadikos voltam, amikor elmentem az első matematikaversenyre, de csak azért, mert a bátyám is ott volt, és nem akartam lemaradni. Onnantól kezdve viszont szinte minden évben matematika-, később pedig fizika-, kémia- és biológiaversenyekre is jártam. Ez folytatódott a gimi alatt is.

A természettudományos érdeklődésed hogy szűkült le a fizikára?

– Alapjában véve mindig matekból voltam erős, még a gimnázium alatt is, ezért úgy döntöttem, hogy matematika szakra iratkozok be az Újvidéki Egyetem Természettudományi és Matematikai Karán. Sikeresen felvételiztem, csak aztán az iratkozáskor egyszerűen túl nagy volt a sor, én pedig nem vagyok egy türelmes ember. Amikor rájöttem, hogy még hosszú órákat kellene ácsorognom a sorban, akkor elkezdtem gondolkozni egy másik szakirányon. Láttam, hogy a fizikairatkozás sora éppen üres, úgyhogy átmentem oda. Így lettem fizikahallgató. Később aztán bebizonyosodott, hogy nem volt ez rossz döntés.

Később az egyetemen hogyan alakult az érdeklődésed?

– Szerencsére az egyetem betekintést engedett a fizika minden ágába. Ahogy teltek az évek, úgy kezdett egyre jobban érdekelni a fizikának az a része, ami a legkisebb világgal foglalkozik. Valószínűleg azért is, mert akkoriban egy óriási felfedezési hulláma zajlott a nukleáris fizikának. Az egyetemen is érezni lehetett az izgalmat, hogy valami nagy dolog van készülőben, és ez engem is magával ragadott.

Az egyetem befejeztével Belgrádba mentél. Ott mit csináltál?

– Elkezdtem Újvidéken a mestertanulmányaimat, és bajban voltam, hogy mit válasszak a szakdolgozatom témájául. Ekkor találtam meg a Belgrádi Egyetem Fizikaintézetének a felhívását, hogy mesterhallgatót keresnek egy projektre, amit a CERN-en belül kell majd elvégezni. Ez nekem nagyon megtetszett, így felvettem a kapcsolatot az ottani mentorokkal, Nenad és Marija Vranješsel, szimpatikusak voltunk egymásnak, és velük kezdtem el dolgozni a mestermunkám alatt. Hetente kétszer jártam le Belgrádba, tehát a helyszínen is dolgoztam. Annyira sikeres volt a mestermunkám, hogy lehetőséget kaptam arra, hogy részt vegyek a CERN nyári iskolájában, és az ő segítségükkel jutottam ki Hollandiába, ahol a doktorimat szereztem meg.
 

Mivel foglalkoztál a kutatásaid során?

– A mestermunkám arról a jelenségről szólt, amikor egy ütközés során három W-bozon formálódik. Ez elég ritka esemény, viszont elég sok mindent tudhatunk meg belőle a részecskék formálódásának folyamatáról. A doktori kutatásomban több dologgal is foglalkoztunk, ami érdekes volt mind Hollandia, mind Szerbia számára. Az első dolog a szoftverfejlesztés: van a nagy ATLAS detektor, ahol detektáljuk a részecskéket, és ennek egyik részének az úgynevezett kiolvasó szoftverét írtam én. A második dolog pedig egy olyan folyamat volt, amit előttünk senkinek sem sikerült megfigyelnie, mert annyira ritka, hogy az esélye kevesebb, mint hogy valaki megnyeri a lottó ötöst. Emiatt nem is nagyon voltak még róla kutatások, pedig manapság elég nehéz olyan kutatást találni, amibe még senki nem kezdett bele úgy igazán. Bár végül nem sikerült megtalálnunk a keresett folyamatot, de mégis mi voltunk az elsők, akik valamilyen határt meg tudtunk szabni, ami önmagában is elég nagy felfedezésnek számít. A harmadik dolog pedig a most feljövő mesterséges intelligencia alapjaival foglalkozott, ahol egy úgynevezett gépi tanulásos szoftvert írtam, ami saját magától felismeri a különböző részecskéket.

A jelenlegi munkahelyedre hogyan kerültél?

– Az elhúzódó doktorim miatt sok időt töltöttem az akadémia keretei között, és beleláthattam abba, milyen elvárásokkal találkoznak az akadémikusok a doktori fokozat megszerzése után. Úgy döntöttem, hogy ez egyelőre nem nekem való, egyebek között azért, mert ahhoz, hogy később egyetemen taníthassak, több posztdoktori kutatást kellene csinálnom, mégpedig nemhogy különböző országokban, hanem majdhogynem különböző kontinenseken is. Rengeteg nővel találkoztam, akik ezt az utat választották, és azt mesélték, hogy negyvenéves korukig költöztek, a gyerekük apa nélkül nőtt fel, nincs stabil állásuk, hogy lakást tudjanak venni és hasonlók. Rájöttem, hogy nekem annyit nem ad az akadémiai közeg, mint amennyit mindezeken keresztül elvesz. Ezért döntöttem úgy, hogy máshol fogom folytatni. Egy nagyon lendületes iparágat választottam, ez pedig az energiaátállás, és azzal foglalkozom, mit okoz az energiaátállás a hálózaton, milyen zöld energiaforrásaink vannak, hogyan tudjuk őket integrálni, milyen új kutatások, milyen új projektek és milyen új innovációk vannak környékünkön és a világban. A feladatom az, hogy ezeket az innovációkat feltérképezzem, megértsem, és megtaláljam azt a módot, ahogyan mindezek a mindennapi életbe is beépíthetőkké válnak.

Hogy látod, hogy áll most a világ ebből a szempontból?

– Az energiaátállás hatalmas kihívás. Először is azért, mert a legtöbb ember számára nem jelent elsődleges problémát az energiafogyasztás és ennek környezeti hatásai. Ha az emberek mindennapi anyagi problémákkal küzdenek, a legutolsó dolog, ami eszükbe jut, az az energiaátállás. Ezért ez inkább csak azokban az országokban van terítéken, ahol adott egy minimális jólét. Arra nagyon gyorsan rájöttek a szakemberek, hogy az egyes emberek nélkül nagyon keveset lehet tenni. Nyugat-Európában már csak az Európai Unió és a klímasemlegesség miatt is foglalkoznak ezzel az emberek, illetve szeretnek vigyázni a természetre és zöld energiát használni. Ez persze nem azt jelenti, hogy az átállás egyből lehetséges is. Sajnos a megújuló energiának az az egy hátránya van, hogy a nap nem mindig akkor süt és a szél nem mindig akkor fúj, amikor szeretnénk. Nem tudjuk ezeket az energiaforrásokat kontrollálni, és ezeket a kihívásokat szeretnénk mi megoldani. Vannak is már eredményeink, Hollandiában a tavalyi volt az első év, amikor a megújuló energiaforrások már nagyobb százalékban voltak jelen, mint a fosszilis tüzelőanyagok.

Ért-e valaha megkülönböztetés ezen a pályán azért, mert nő vagy?

– A doktori tanulmányaim alatt inkább azt éreztem, hogy az emberek egy kicsit sajnálnak, mert átérzik azt a hátrányt, ami a nőket éri az akadémia keretein belül. Sok akadémikus nő beszélt arról, hogy hogyan lehet megoldani ezeket a problémákat, mivel jár egy akadémiai karrier, és mit kell hozzá feladni. Valahogy még mindig az a helyzet áll fenn, hogy ha egy férfi végez posztdoktori kutatásokat, akkor a felesége költözik vele, akár még szül is közben, de fordítva nem feltétlenül ilyen egyszerű a dolog. Sajnos ez a realitás, amin még akkor sem lehet teljesen változtatni, ha mindenki készen áll arra, hogy segítsen, mint ahogy tapasztaltam is. Az ipari ágazatban azonban egyáltalán nem tapasztaltam megkülönböztetést. Vannak különböző előírások, hogy egy munkahelyen hány százalék nőt kell alkalmazni, viszont észrevehető, hogy a vezető pozíciókban leginkább férfiak ülnek, és csak az elmúlt egy-két évben kezdenek a nők is feljönni. Annak nagyon örülök, hogy Hollandiában a szülési szabadságról már három hónap után vissza tudtam menni dolgozni. Ezt a három hónapot nem volt nehéz behozni, az én funkcióm ennyi idő alatt nem vált redundánssá, és nem avult el a tudásom se.
n És a környezeted részéről? Már az sem olyan megszokott, hogy egy lány fizikát tanuljon, de hogy ezek után nem fizikatanár lesz belőle...
– Emlékszem, amikor édesapámmal hazaértünk az Újvidéki Egyetemről az iratkozás után, és megmondtam anyukámnak, hogy fizikus leszek. Visszanézett rám, és mondta, hogy hát ez nem valami női szakma. Én meg mondtam neki, hogy hát te meg porszívószerelő vagy, az se valami női szakma! Ennyiben hagytuk az egészet. A szüleim mindig támogattak, nem olyan családban nőttem fel, ahol megvolt tipikusan a női és a férfi szerep. A faluban persze voltak olyan megszólalások, hogy miért nem maradok és megyek férjhez az egyetem helyett.

Hány nyelven beszélsz?

– Szerb, magyar, angol és holland. A szerb az elején nagyon ijesztő volt, de mindig azt mondtam, hogy a fizika szerbül is és magyarul is fizika, a képletek szerbül is és magyarul is ugyanazok, menni fog. Nagyon sok támogatást kaptam a tanároktól, hiszen amikor megtudták, hogy nem úgy megy a nyelv, ahogy kellene, akkor igyekeztek találni olyan asszisztenst, aki beszél magyarul, és aki segít nekem megérteni a dolgokat. Nem az volt a fontos, hogy mindent helyesen mondjak, hanem észrevették, hogy az anyagot tudom, csak a nyelvi korlátok miatt nehezebben adom vissza. Tehát az első félév iszonyatosan ijesztő volt, és sokat szenvedtem vele, de közben azt is tudtam, hogy nem fogom megbánni, hogyha ez a nyelv benne van az eszköztáramban. Az első félév után aztán egyre könnyebben és könnyebben ment. Amikor elkerültem Belgrádba, akkor már beszélni és írni is jól tudtam szerbül, de a valódi mérföldkő az volt, amikor a CERN-ben nekem kellett a szerb delegáció, köztük az akkori miniszterelnök meg az oktatásügyi miniszter számára elmagyaráznom azt, hogy mit is csinálunk itt, és miért fontos a munkánk.

Fontosnak tartod, hogy támogasd a vajdasági magyar fiatalokat. Ez miben nyilvánul meg?

– A doktorimon dolgoztam, amikor kitört a Covid-járvány. Az Oktatásügyi Minisztérium hirtelen hazahívta az összes munkását, köztük engem is, és hirtelen Tornyoson találtam magam. Próbáltam folytatni a doktorimat, de online ez nem az igazi. Közben a tornyosi fizikatanár elment szülési szabadságra, és megkérdeztek, hogy lenne-e kedvem tanítani. Végül másfél évet tanítottam a tornyosi iskolában, és ez alatt az idő alatt nemcsak a gyerekek, hanem maga a tanítás is nagy löketet adott nekem. Sikerült felfedeznem, hogy miért is szeretem a fizikát, ami még ahhoz is hozzájárult, hogy egyáltalán sikerült befejeznem a doktorit. De másra is felnyitotta a szememet ez a tapasztalat: rájöttem, mennyire nehéz egyes gyerekeknek és szülőknek kilépni abból a komfortzónából, amit nekünk Tornyos, másoknak meg a saját falujuk jelent. Rengeteg olyan történettel találkoztam, hogy a gyerek szeretett volna valamit, de nem tehette meg, mert az otthoni gazdasággal kellett foglalkoznia, vagy hogy a szülő nem szerette volna, hogy a gyereke középiskolába, pláne később egyetemre menjen. Volt olyan is, hogy a gyerek egyszerűen nem kapott megfelelő támogatást az oktatási környezetben, hiába szerette volna, hiába próbálta volna. Sokat beszélgettem ezekkel a gyerekekkel, és igyekeztem lelket önteni beléjük, mert folyamatosan az volt a téma, hogy nekem vajon hogy sikerült innen kitörnöm. Nagyon szerettem volna segíteni nekik, de azt is hamar felismertem, hogy ezt nem direkt módon kell tennem. Ekkor döntöttük el a férjemmel, hogy létrehozunk egy ösztöndíjpályázatot, ami nem arról szólt, hogy ki a legokosabb tanuló, vagy kinek vannak a legjobb jegyei. Már ötödik éve csináljuk, és a gyerekeknek csak annyi a dolguk, hogy leírják, mik szeretnének lenni, mik az álmaik, az ötleteik, mit tennének, ha bármit megtehetnének. Olyan diákokat is támogattunk, akik azt mondták, hogy ők nem akarnak egyetemre menni, de van egy álmuk, amiért ezt és ezt kell tenniük. Azokat a gyerekeket keressük, akik tudják, hogy ha elkötelezettséggel és szívvel csinálsz valamit, akkor tényleg sokra viheted. Tavaly volt az első olyan év, amikor nemcsak pénzösszeggel segítettünk, hanem például különböző továbbképzéseket is adtunk ajándékba.

Szerinted népszerűek a természettudományok?

– Szerintem mindenféle tudomány népszerűsége csökken, és egyre nehezebb a gyerekeket megfogni bármiféle tudománnyal. Én mindig is mondtam, hogyha valaki fizika szakon tanul tovább, az nem azt jelenti, hogy fizikusnak kell lennie. A fizikában éppen az a legjobb, hogy mindenhol ott van, és mindenhol lehet vele érvényesülni. Nemrégiben előadást tartottam a Bolyai TGK-ban, ahol megkérdezték, hogy mikor láttam, hogy értelme van a fizikának. Az őszinte válaszom az volt, hogy a középiskola alatt nem láttam értelmét a fizikának, de még az egyetem alatt sem nagyon, sőt még talán a doktori kutatásom alatt sem. Viszont amikor elkezdtem dolgozni, és embereket keresni az én csapatomba, akkor leginkább a fizikusok voltak azok, akik fölkeltették az érdeklődésemet. Ők mindenhez értenek egy kicsit, mindenhez hozzá tudnak szólni, gyorsan tanulnak, átlátják az összefüggéseket. Tehát a fizika, illetve vele együtt a többi természettudomány is, olyan mély logikai gondolkodással jár együtt, amire nagyon-nagyon nagy szükség van a világban. Találkoztam olyan fizikussal, aki később pszichológus lett, egy másik jelenleg igazgatóként dolgozik, van olyan is, aki szoftverfejlesztő. De akárkivel beszéltem, soha senki nem bánta meg, hogy fizikus lett. Én nagyon örülnék, ha már egészen kicsi korban is jobban népszerűsítenénk a természettudományokat, és megmutatnánk a gyerekeknek, hogy érdemes ezekkel foglalkozni.