Kína fővárosában, Pekingben ma nagyszabású katonai díszszemlével emlékeznek a japán kapitulációra és a II. világháború lezárásának 80. évfordulójára. A rendezvényen jelen lesz Vlagyimir Putyin orosz elnök és további 26 vezető, köztük Kim Dzsong Un, Észak-Korea diktátora. Látogatásának az a különlegessége, hogy 1959 óta ő az első észak-koreai vezető, aki részt vesz kínai katonai parádén.
A felvonulásról szóló tudósítások, beszámolók minden bizonnyal főleg a vendégek Pekingben elmondott beszédeiről, tárgyalásairól, négyszemközti találkozóiról szólnak majd, ám az ünnepség tárgya is megérdemli a figyelmet, mert egy általunk kevésbé ismert, pusztító háborúról szól.
Európa közepén is sokan tudják, hogy a II. világháború, az emberiség eddigi legpusztítóbb háborúja, nem az öreg kontinensen, hanem a Távol-Keleten ért véget. Hónapokkal azután, hogy Európában elhallgattak a fegyverek. Arról is sokan hallottak, hogy az 1941. december 7-ei Pearl Harbor-i támadás után milyen ádáz csatákat vívtak a japánok és az amerikaiak a csendes-óceáni szigeteken. Elég, ha csak Ivo Dzsimára, vagy Okinavára gondolunk.
Sajnos az Európa-központú történelemtanításunk miatt ezenkívül vajmi keveset tudunk a II. világháború távol-keleti történéseiről, azon belül a kínai hadszíntér eseményeiről. Pedig a Föld átellenes oldalán is legalább olyan nagy horderejű hadműveletek zajlottak, mint Európában és Észak-Afrikában.
A militarista Japán Császárság már 1931-ben – tehát jóval Hitler 1933-as hatalomra kerülése előtt – megkezdte a terjeszkedést a Távol-Keleten. Ekkor szállta meg a Kínához tartozó Mandzsúriát, majd a következő évben ott létrehozta a Mandzsukuo nevű bábállamát.
A japán katonai államvezetés azonban nem elégedett meg e terület bekebelezésével, egész Kínát az uralma alá akarta vonni. A japánok 1937. július 7-én indítottak totális háborút Kína ellen. Ezt második kínai–japán háború néven jegyzi a történelem. A két ország ugyanis 1894–95-ben már vívott egy háborút egymással.
Nem mellesleg sok történész a II. világháború kezdetét innen, 1937. július 7-től számolja, és nem 1939. szeptember 1-jétől, a németek Lengyelország elleni támadásától. A japán hadvezetés egyébként úgy számolt, hogy Kína lerohanása három hónapot vesz igénybe. Végül csak Sanghaj 1937-es ostroma tartott ennyi ideig. Ebben a csatában, amelyet a „Távol-Kelet Sztálingrádjaként” emlegetnek, majdnem egymillió ember vett részt. E hadszíntérhez kötődik az emberiség legnagyobb horderejű mészárlása. A japánok 1937. december 13-án foglalták el Nanking városát. Ezután – megtorlásul a Sanghajban tanúsított kínai ádáz ellenállásért – a megszállók korra és nemre való tekintet nélkül kegyetlen vérengzést rendeztek a nankingi civilek körében. Némely japán tisztek versenyt rendeztek, ki tud több kínait lefejezni. Az őrület hat hétig tartott, amelynek a következménye mintegy 250 ezer halott.
A kínai–japán háború nyolc évig tartott. A japán hadsereg, bár több kínai nagyvárost is elfoglalt és Kína jelentős részét megszállta, nem tudta leigázni az egész országot. Éppen ezért fordult a japán katonai államvezetés figyelme a Távol-Kelet más országai felé, és kezdett új hódításokba Indokínában és az Indonéz-szigetvilágban. A kínai hadsereggel folytatott háború és a megszállt területen tevékenykedő kínai ellenállók azonban több százezer japán katonát kötöttek le, akikre a császári hadseregnek égető szüksége lett volna a többi hadszíntéren.
Röviden: a kínaiak hősi ellenállása jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a japánok végül 1945. szeptember 2-án aláírták a kapitulációt. Ennek óriási ára volt.
A II. világháborúban a Szovjetunió mintegy 20 millió embert veszített. Kínának is hasonló nagyságrendű veszteségei voltak.
Ám a kínai nép szenvedései nem értek véget 1945. szeptember 2-án. A fegyverek tovább dörögtek. Az országban polgárháború dúlt a Csang Kaj-sek vezette nacionalisták és a Mao Ce-tung vezette kommunisták között. A háborúból az utóbbiak kerültek ki győztesen. A harcok csak 1950-ben fejeződtek be.
Nyitókép: AP via Beta
