Napjainkban mind gyakrabban tapasztaljuk, hogy mindennapi felhasználók, civilek közösséget szerveznek a Facebookon, hogy valami mellett, vagy gyakrabban valami ellen szerveződjenek. Mind nagyobb sikerrel. A Közel-Keleten rendszerek dőltek meg az interneten szerveződő polgárok miatt, Európában politikai pártok nőnek ki online környezetből, és szerveznek tiltakozásokat az utcákon. Ez adja az aktualitását, amikor cikkemben az internetes aktivizmusról, a közösségi oldalakon megjelenő felhívásokról, megmozdulásokról írok. Kíváncsi vagyok, hogy ezek milyen hatással vannak a tárgyi világra, mennyire lehet a közösségi oldalakon szervezett közösségek, mozgalmak segítségével a nem virtuális környezetünket befolyásolni. Tárgyi világunk megnevezésére szándékosan nem használom már a valós, reális kifejezést, hisz mint az a cikkemből majd kiderül, a virtuális világ, melyben sok időt töltünk, immár valós, elválaszthatatlan része az életünknek.
Rövid elméleti háttérrel kell kezdenem. Mielőtt azonban abba a hibába esnék, hogy csak úgy általánosítva beszélnék a világhálóról, tudni kell, hogy Kelet-Európában az internethez hozzáférő lakosság aránya 60 százalék. Ez azt jelenti, hogy még többen férnek hozzá a tévéadásokhoz (újságokat már kevesebben olvasnak). Tehát mondhatnánk, kevesebb ember életét befolyásolja az online környezet, mint a televízió. Ez azonban így nem igaz. Az internet nem csupán egy kommunikációs és médiacsatorna, hanem olyan tér, amelyben valós időnket töltjük. A 2000-es évek közepétől a közösségi tartalomlétrehozás (YouTube, Wikipedia) és a közösségi oldalak (Facebook, Twitter) hatására már nem csupán tartalomfogyasztói, de szerzői is vagyunk a tartalomnak. Egy korábbi paradigmában a televízió és a nyomtatott sajtó, amilyen a Magyar Szó is, szerkesztők, véleményalkotók által készített tartalmat jelentet meg. Ilyen például ez a cikk is. Az új paradigmában azonban bárki véleményvezérré válhat, elég, hogy népszerűvé váljon a blogja, vagy olyan események online tudósítója legyen, melyek nagyobb sajtóvisszhangot váltanak ki. A Charlie Hebdo szerkesztői ellen elkövetett támadásról készült felvételek bejárták a világot. Egy szemtanú készítette őket mobiltelefonjával, és töltötte fel a YouTube-ra. A későbbi túszdráma kapcsán is számos civil (ma már nem használjuk az amatőr kifejezést) felvétel látott napvilágot. A civilek kamerái mindenhol ott vannak, a hagyományos médiáé nem. Eddig az elmélet.
Az online közösség tagjai kezdenek ráeszmélni, hogy jelentős médiafelülettel – és ezáltal erővel – bírnak, melynek segítségével mozgalmakat hívhatnak életre, hogy azok később százezreket vonzzanak az utcára. A legnagyobb ilyen mozgalmak globálisak, és egy állam aktuális policyjának megváltoztatására irányulnak. Ilyen volt például az arab tavasz vagy az Occupy Wall Street mozgalom. Az arab tavasz 2011-ben egy alapvető állampolgári elégedetlenségből indult, leghatékonyabb eszköze mégis a közösségi média és internetes aktivizmus volt. Itt személyessé lehetett tenni a szenvedést, arcot adni az elnyomásnak. A Facebookon, a Twitteren a szervezők tüntetéseket szerveztek, és ilyen eszközökkel koordinálták a tömeget, hogy azon utcákat válassza, melyeket nem vont blokád alá a karhatalom. Az internet segítette a demokratikus eszmék terjesztőit abban, hogy hálózatokat építsenek ki, melyeknek köszönhetően jelentős társadalmi támogatottságra tegyenek szert, és politikai akciókat szervezzenek a tárgyi világban.
Az Occupy Wall Street mozgalom ugyancsak 2011 őszén vette blokád alá New York pénzügyi negyedét, a globális pénzügyi rendszer központját. A mozgalom folyamatos akcióival, illetve a Facebook nagyon is tudatos használatával néhány hét alatt magára vonta a világ figyelmét. A tüntetések terjedtek, és országos mozgalom indult, az pedig az évtizedek legnagyobb hatású, világméretű civil tiltakozó-mozgalmává fejlődött. Az internet tehát lehetővé teszi a csoport, közösségek szervezését, és a gyors, hatékony és anonim kommunikációt a tagok között. A tüntetőket azóta kiszorították a Wall Streetről. Létezik azonban egy okostelefonos alkalmazást, mely, ha a pénzügyi központban járunk, a telefonunk kijelzőjén a tárgyi világra kivetíti a tüntetőket is, mintha most is ott lennének. Az üzenet egyértelmű: a virtuális világ már valós, a tárgyi világ része. A közösségi oldalak, azok közül is a Facebook, már gyakorlatilag a világ összes politikai mozgalmának egyik eszközévé vált. Nem meglepő tehát, hogy a diktatúrák igyekeznek korlátozni az internethez való hozzáférést.
Az internetes aktivizmusra jellemzők az aktuálpolitikai események befolyására tett kísérletek is, új pártok szerveződnek így, de a zömében fiatal internetfelhasználók ritkábban mennek az utcára, az online környezetben maradnak aktívak. A közösségi média lehetővé teszi, hogy azok hangját is meghallják, akik a hagyományos médiában nem kapnak teret. Így fordulhat elő, hogy civil kezdeményezések, tiltakozások a kiemelt környezetvédelmi célokért sikerrel járnak. Az egyik kollégám, amikor a közösségi média és a YouTube erejét akarja demonstrálni, levetíti azt a videót, melyet a Greenpeace töltött fel, és a Nestlét kényszerítette kihátrálni a pálmaolajat tarvágásokkal kitermelő vállalkozások mögül. A környezetvédelmi szervezet egy rövid videót készített, melyben egy fáradt irodai dolgozó szünetet tartva Kit Kat csokoládét eszik, melynek selymes ízét éppen a pálmaolaj adja. A csokiszelet azonban, amelyet kivesz a csomagolásból, egy orangutánujj, az irodista száján vér folyik le. Mindenki megdermed az irodában. A zárókép egy kivágott pálmafaerdő, maga a pusztulás, magányos fa áll csak, rajta egy remegő orangután. Megjelenik a Kit Kat átírt szlogenje (Have a break… Have a Kit Kat – Tarts szünetet, egyél egy Kit Katot) helyett a Give the orangutan a break (Hagyd lélegzethez jutni az orangutánt). A videót felhasználók millióiból lett aktivisták osztották meg. Az óriáscég napok alatt meghátrált, és csak olyanokkal kötött szerződést, akik tiszteletben tartják az élővilágot. Győzött az internetes aktivizmus. Pont, mint a mesében.
A személyes jellegű szerveződés is az online aktivizmus alapformája, hiszen az online felületek használata mindennapi gyakorlattá vált. Feleségemmel például, ha érdekes helyszínen járunk, az ott készített fotóinkat, tapasztalatainkat megosztjuk az online közösséggel. Mások online megosztott tapasztalatai befolyásolnak, hogy megnézzünk egy filmet, kiállítást, meglátogassunk egy street food éttermet. Idegen városokban a közösség tapasztalatára hagyatkozunk, megnézzük, hogy a felhasználók hogyan értékeltek egy-egy kávézót.
Gyakran látom irodalmi esteket szervező író, szerkesztő ismerőseim körében a facebookos felhívásokat. Általában rengetegen visszajeleznek, hogy eljönnek, az eseményeken fizikailag mégis kevesen vannak. Izgalmas szociológiai jelenség. Egyik ismerősöm éppen ezért az egyik általa szervezett eseményhez azt írta: lájkolni könnyű, eljönni nehéz.
Kritikaként azonban meg kell fogalmaznunk, hogy az internetes aktivizmus és mozgalmak nem csupán pozitív vagy semleges (például párt)célokat szolgálnak, de számos esetben terrorszervezetek is toboroznak a virtuális térben, hogy az így beszervezett felhasználók a tárgyi világban kövessenek el merényleteket. Végezetül elmondhatjuk, hogy a közösségi oldalak, mint a Facebook vagy Twitter, és az internet alapvetően erősítik a polgári nyilvánosságot, az aktív állampolgári részvételt, és tágabb körben biztosítják a szabadságjogokat, mint korábban tette a nyomtatott sajtó, rádió vagy televízió.
Dr. Szűts Zoltán a Kodolányi János Főiskola főiskolai tanára, irodalomtörténész, médiakutató, Budapesten él. A világháló metaforái – Bevezetés az új média művészetébe c. kötete 2013-ban jelent meg a budapesti Osiris Kiadónál. Kutatási területe az új média, digitális pedagógia, online közösségek szociológiája.
