Van jó néhány összetett politikai helyzet Európában, de Bosznia kétségtelenül a múltban és vélhetően a jövőben is a legbonyolultabb politikai rendszert és államszerkezetet fogja képezni. Az egy államban működő – vagy inkább nem működő – három állam, amelyek tulajdonképpen a kölcsönös bizalmatlanságra és teljesen eltérő világnézeti, politikai és történelmi szemléletre épülnek, kisebbfajta csodát jelképez azzal, hogy egyáltalán valamilyen formában működik. Hogyan látja mindezeket dr. Márkusz László, aki magas rangú diplomataként szolgált Bosznia-Hercegovinában?
Az Egyesült Államokbeli Daytonban több mint harminc évvel ezelőtt, 1995 végén zajlottak azok a tárgyalások, amelyek eredményeként lezárult a három és fél éves boszniai háború. Sajnos azóta is egyik válság követi a másikat az országban, ami nem véletlenül vált valódi közigazgatási rémálommá. Ön diplomataként hogyan érzékelte mindezt?
– Igen, a múlt év végén ünnepeltük a daytoni békeszerződés aláírásának 30. évfordulóját. A tárgyalások 1995 novemberében zajlottak, majd a békeszerződés ünnepi aláírása december közepén volt Párizsban. Ezért néha párizsi békeszerződésként is hivatkoznak rá, de mindenképpen a daytoni békeszerződés az inkább elfogadottabb forma. Elég komplikált jogi dokumentum, amely katonai és polgári részből állt, és a polgári részének talán az egyik legfontosabb eleme az az alkotmány volt, ami a mai napig ennek az országnak a hatályos alkotmánya. Akkor, amikor aláírták a békeszerződést, és mintegy 60 ezer békefenntartót küldtek Bosznia-Hercegovinába, hogy ezt végrehajtassák, akkor a legtöbb politikus és diplomata elég szkeptikus volt az ország jövőjét illetően, illetve magának a béke folyamatának perspektíváit illetően. Úgy gondolom, hogy pusztán az a tény, hogy 30 éve igenis béke van Boszniában, rácáfolt a szkeptikusokra. Nagyon jól emlékszem arra is, hogy a magyar külügyminisztériumban, amikor a nagykövetséget létrehoztuk 1997-ben, mennyire feltételes módban beszéltek a jövőbeli munkánkról, tehát sokan hitték azt, hogy ez nem tart sokáig. Ettől függetlenül a katonai elemek végrehajtása szinte fennakadás nélkül lezajlott az első évben. A polgári elemek végrehajtása persze kétségtelenül nehezebb volt. Ennek koordinálására hozták létre az úgynevezett Office of the High Representative intézményt, tehát a Főképviseleti Irodát. Ez az első két évben valóban nem tudott igazán jelentős eredményeket felmutatni. Utána következett egy tízéves időszak, egy jó évtized, amikor ez az intézmény megerősödött az úgynevezett Bonni-jogosítványokkal. Ezeket 1997 decemberében a Békevégrehajtó Tanács bonni ülésén fogadták el . Innen származik az elnevezés. Ez két nagyon fontos jogosítványt adott a főképviselőknek. Az egyik, hogy saját hatáskörben jogszabályokat léptethetnek hatályba, illetve semmisíthetnek meg. A másik, hogy leválthatnak köztisztviselőket és választott politikusokat a tisztségükről, amennyiben magatartásuk veszélyezteti a békefolyamatot. 1998 elejétől 2006-ig ezekkel a jogosítványokkal az akkori főképviselők elég intenzíven éltek, több száz esetben használták ezt a Bonni-jogosítványt. A következő szakasz 2006 után olyan időszak volt, amikor a Bonni-jogosítványok ugyan léteztek, de ezekkel a főképviselők egyre ritkábban éltek. Utána jött egy újabb időszak a jelenlegi főképviselő érkezésével, Christian Schmidtel, aki nagy tapasztalatú német politikusként jött Szarajevóba, és várható volt, hogy egy más taktikát fog alkalmazni. Ez így is volt. Nem fukarkodott azzal, hogy használja a Bonni-jogosítványokat, és ehhez meg is volt többé-kevésbé a támogatottsága az Amerikai Egyesült Államoktól. Pontosan a napokban érünk azonban újabb fordulóponthoz, mivel elkezdődött a Békevégrehajtó Tanács irányító bizottságának ülése Szarajevóban, ami egyrészt kiválasztja Christian Schmidt utódját, másrészt pedig meghatározza nagyjából azokat a kereteket, amelyek között az utód már végezheti tevékenységét.
Az utóbbi öt esztendőben jelentős mértékben romlott a három államalkotó nemzet közötti viszony, főként amióta a Boszniai Szerb Köztársaság kiválna. Ön hogyan ítéli meg a jelenlegi helyzetet, és melyek Bosznia-Hercegovina aktuális politikai problémái?
– Fontos kiemelni az elszakadási tervek kapcsán, hogy továbbra is van az egykori békeszerződés keretében elfogadott alkotmány, amely egyértelműen tiltja az entitások elszakadási jogát. Ezt a boszniai szerb politikai vezetés is anno Daytonban elfogadta, azzal a kompromisszummal kiegészítve, hogy speciális párhuzamos kapcsolatokat létesíthet szomszédos országokkal, nyilvánvalóan Szerbiára gondoltak. Ezek a speciális párhuzamos kapcsolatok valóban jó húsz éve elég intenzíven működnek is. Én úgy gondolom, hogy a retorika, amivel Milorad Dodik húsz éve próbál – sikeresen – választásokat nyerni és a maga körüli politikai közeget folyamatosan mobilizálni, az a békeszerződés egyértelmű megsértését jelenti. Személy szerint nem is látom okát annak, hogy bárki az elszakadási törekvéseket komolyan gondolja. Nem gondolom úgy, hogy az elmúlt 30 évben komolyan történt olyasmi, ami megváltoztatta volna az alappolitikai helyzetet és okot adna a Szerb Köztársaság kiválására. A kérdés arra a részére reagálva, hogy milyen a viszony a három államalkotó nemzet között, szerintem ebben élesen elválik a politikai elit és az egyszerű állampolgárok esete. Úgy gondolom, személyes tapasztalatból, mert nyolc évet éltem abban az országban, hogy az üzleti szférában, sőt még az egyszerű állampolgárok érintkezése során is már ezeket a háborús sérelmeket jórészt rég maguk mögött hagyták az emberek. Persze mindezt nem jelenthetjük ki általános szabályként, nyilvánvalóan vannak olyan emberek, akik a mai napig hurcolják magukkal a háború lelki terhét, de nagyon sokszor láttam olyat, hogy bosnyákok, szerbek, boszniai horvátok minden skrupulus és probléma nélkül együttműködtek a hétköznapi életben.
Egyébként ez sokszor a politikai elit esetében is megfigyelhető, de kétségtelen, hogy ezen a szinten vannak együttműködési problémák és hangoztatott sérelmek. A boszniai szerbek legfőbb hangoztatott sérelméről, az úgynevezett centralizációs folyamatról úgy gondolom, hogy olyan jelenség, amely ellen Banja Luka már hosszú ideje eredményesen fellép, éppen a daytoni szerződés által biztosított alkotmányos eszközökkel. A horvátok esetében az általuk vélt sérelem az, hogy az elmúlt 20 évben több alkalommal nem a HDZ jelöltje nyerte el a választásokon az államelnökség horvát tagjának székét. Sajnos sokakban felmerül az a kérdés, hogy valóban a boszniai horvátok közösségének vagy pedig egy politikai pártnak (HDZ) az érdekei sérülnek. Nem kívánom elbagatellizálni a kérdést, de azzal a dilemmával szembesülünk, hogy egy politikai párt rendelkezhet-e annak monopóliumával, hogy meghatározza, ki tartozik egy nemzethez.
Végül Magyarország és Bosznia viszonyrendszerére kitérve, melyek tulajdonképpen a magyar érdekek ebben a térségben? A múltat és a történelmi összefüggéseket jól ismerjük, de mi kapcsolja össze a jelenlegi Magyarországot a jelenlegi Boszniával?
– Szerintem ott kell kezdenünk, hogy amikor Bosznia-Hercegovina deklarálta függetlenségét, és felvették az ENSZ-be, akkor Magyarország az elsők között ismerte el Bosznia-Hercegovinát független államként. Abban az időszakban az ENSZ Biztonsági Tanácsának tagjai voltunk, és nyilvánvalóan nagyon sok diplomáciai erőfeszítést tettünk annak érdekében, hogy az egykori háború minél előbb lezáruljon, de egyébként abban az időszakban teljesen világos volt, hogy Bosznia-Hercegovina területi egységének és szuverenitásának tiszteletben tartása mellett tettük le a voksunkat. A háború után az elsők között vettük fel a diplomáciai kapcsolatot, és innentől datálódik a kétoldalú kapcsolataink intenzív korszaka. Ez egyrészt illeszkedik a nyugat-balkáni politikánkba, amelynek az alapja elég magától értetődő, azaz hogy a Jugoszlávia felbomlása után létrejött regionális stabilitást mindenáron meg kell őrizni.
Emellett természetesen a kereskedelmi volumenünk jelentősen megnőtt az utóbbi évtizedekben, ez több százmillió eurós szintet jelent Bosznia esetében, továbbá több befektetést is megvalósítottak magyar üzletemberek. De nyilvánvalóan a stabilitás azért is az érdekünk, mert egy kiújuló konfliktus egész biztos regionális következményekkel járna. 2018-ban indult el egy olyan folyamat, amelynek során az előző budapesti kormányzat szorosabbá fűzte kapcsolatait a boszniai szerb vezetéssel. Ennek nyilvánvalóan számos elemét követte a sajtó, Milorad Dodik többször járt Budapesten, és a magyar vezetők is ellátogattak Bosznia-Hercegovinába. Ebben semmilyen kivetnivaló nem volt, viszont diplomáciánk néhány vezetője elég szerencsétlen kijelentéseket tett időnként, ami megkérdőjelezte objektivitásunkat és semlegességünket a boszniai kérdésben. Ez rengeteget ártott, hiszen nagyon sokáig tartott, majdnem két évtizedes munka volt, mire Magyarország hitelességét felépítettük a Nyugat-Balkánon, és ezek a kritikák, amelyek leginkább Szarajevóból érkeztek, a korábbi munkánk nagy részét lerombolták. Ha van Magyarországnak jelenleg új érdeke, akkor az az, hogy ezt a hitelességet, vagyis az objektivitásunk hitelét helyre kell állítani.
Nyitókép: Dr. Márkusz László (Az interjúalany fotója)
