A nemzeti összetartozás napja alkalmából tett közzé bejegyzést közösségi oldalán Tarr Zoltán, Magyarország társadalmi kapcsolatokért és kultúráért felelős minisztere. Úgy fogalmazott, június 4-e a trianoni békediktátum évfordulója, amely a magyarság számára határokon innen és túl az emlékezés, az összetartozás és a közös felelősségvállalás napja.
Tarr Zoltán bejegyzésében a külhoni magyar közösségek helyzetéről, az anyaország felelősségéről, valamint a nemzetpolitika jövőbeli irányairól is írt. Üzenetét teljes egészében közöljük.
Június 4. A Nemzeti Összetartozás Napja, amikor határon innen és túl még jobban figyelünk egymásra és megéljük összekapcsolódásunk. Ezen a napon, Trianon tragédiájának évfordulóján az emlékezés mindannyiunk közös feladata és felelőssége. Mert a történelmünk közös, a múltunkhoz való viszonyunk pedig meghatározza azt is, milyen alapokra építjük együtt a szabad, európai jövőt.
Nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy az előző kormánytól milyen kapcsolatokat örököltünk. Az áprilisban leváltott rendszer magyart magyar ellen hergelt, felhasználta a határon túli magyarokat, cserébe magyar katonák sírján ugráló, román szövetségesért, miközben gyáván óvatoskodott akkor is, amikor földelkobzás fenyegette felvidéki honfitársainkat.
Takaróként húzta magára a leköszönt kormány a külhoni magyarok jogait, de hiába hivatkoztak erre, nemhogy tettekkel, de szavakkal sem álltak melléjük. Két éve, augusztus 20-án a bukott kormány rakott utcára az ukrajnai háború elől menekült kárpátaljai menekülteket, és cserben hagyta azokat is, akiket az elavult Benes-dekrétumok európai értékekkel szembemenő igazságtalansága fenyegetett. Csendben maradtak, amikor a vajdasági magyarok népességcsökkenése ellen kellett volna lépni, hangosak lettek, amikor a szélsőjobboldali, magyarellenes George Simion mellett kellett kiállni. Eközben a támogatások politikai szócsöveknek, barátoknak mentek végeláthatatlanul és azt a célt szolgálták, hogy a magyarországi megosztottsághoz hasonló állapotokat idézzenek elő és tartsanak fenn.
Bűn ez, és még nagyobb bűn, hogy mérgezték a társadalmat is. A határon túli magyarok elhanyagolásának fájdalmát érzi a mai napig az az erdélyi fiatal, akit itthon a magyarok lerománoznak, kint a románok kirekesztik, mert magyar. Lázár János megbocsáthatatlan mondata, Strompová Viktória leszlovákozása nem egyedül Strompová Viktóriáról szólt: ez minden egyes felvidéki, vajdasági, erdélyi, kárpátaljai, az anyaországon kívül élő magyart bántott. Magyar ember nem beszélhet így magyar emberrel. Olyan identitást sértett meg ezzel Lázár, amit megvédenie kellett volna minden egyes magyar kormánynak, nem kihasználnia.
Az, ami 1920. Június 4-én történt, a mai napig velünk él. Velünk vannak az elszakított családok generációkon átívelő tragikus történetei, a határmenti, régen virágzó, mára kihalt zsákfalvai, az elhanyagolt, vízfejű vasúti rendszer. A múltunk viszont kapaszkodónk egyben a jövőbe: kijelöli az utat, merre menjünk tovább együtt, magyarokként. Annak a korszaknak vége, amikor a politikai vezetők személyes, képzelt csatái előrébb voltak a határon túli magyaroknál. Ellenségeskedés nélkül, párbeszédet teremtve, de határozottan kell képviselni ezen közösségek jogait, mert ez a jog nem ürügy, hanem kötelesség.
Eljött a cselekvés ideje. Átvilágítjuk a határon túli szervezeteket, beleértve a propagandaként működő médiumok tàmogatását. Az európai érdekek mentén teremtünk egységet és megbékélést. Tudjuk azt is, mennyire fontos, hogy akadály és hosszas várakozás nélkül járhasson minden magyar az anyaországba: ebben nagy előrelépést adott az egységesülő Európa és országaink EU csatlakozása. A magyarság összefogása, nemzeti összetartozásunk hangsúlyozása pedig ezen a napon különösen elengedhetetlen: mert amikor a Himnuszt énekeljük, amikor a zászlónkra nézünk, amikor magyarul álmodunk, akkor mind egyek vagyunk, éljünk a világon bárhol, határon innen és túl.
