A fekete hangú fehér ember

Deák Bill Gyula blues- és rockénekes hetvenhét évesen is igen aktív, 2026-ban turnét és új lemezt is tervez, új szerzeményekkel. A magyar blueskirály komoly nemzetközi karriert is befuthatott volna, de soha sem akart a tengerentúlra költözni, mindvégig hű maradt a hazájához. Arra a kérdésre, hogy miért? Kendőzetlen őszinteséggel csak annyit válaszolt: mert magyar vagyok.

Milyen volt abban a rendszerváltás előtti időszakban az élet, illetve honnan indult? A tragikus balesete mennyiben járult hozzá ahhoz, hogy a zenei pályát válassza?

– Tizenegy éves koromban elveszettem a lábamat egy orvosi műhiba miatt. Ez eléggé nehézzé tett mindent számomra. Mivel mindez óriási hátrányt jelentett mindenben. Azt mondták, hogy nem vagyok színpadi típus, nem vagyok képernyőképes, és ezáltal nem igazán illik hozzám a zenei pálya. De nem vettem a szívemre, tulajdonképpen focizni akartam, de sajnos elveszettem a lábamat. És így kezdtem el énekelni. Akkoriban hódított a rockzene a világban, például az Animals, Jimmy Hendrix és a Rolling Stones révén. Rám is nagy hatással voltak a világhírű zenekarok. Így mi is alapítottunk egy zenekart, amelyben hárman játszottunk. Fiatalok voltunk, és nem vettük annyira komolyan. Később természetesen egy csomó zenekarban játszottam, többek között a Lloydban, a Napsugárban és a Wanderersben.

Majd jött a Hobo Blues Band?

– Igen, utána jött a Hobo Blues Band, és abban váltam igazán híressé. Kiváló zenésztársaim voltak, és Hobo természetesen remek szövegíró volt. Különösen a Vadászat című albumunkat emelném ki. Szóval jó lemezeket csináltunk, és nem véletlenül vált a zenekar Magyarország egyik legmeghatározóbb csapatává.

Mennyiben szólt bele a politika akkoriban a zenekészítésbe?

– Soha nem foglalkoztam politikával, ezért egyáltalán nem érdekelt, hogy miként szól bele. Egész egyszerűen közömbös voltam, persze kegyetlenül megnehezítették az életet az egykori állampárt politikusai. Kevés volt a „levegő”, és túlzottan ellenőrzés alatt tartottak mindent. Nem lehetett külföldre menni, távolabbi koncerteket szervezni. Ahogy említettem, fiatalok voltunk, és nem vettük a dolgokat véresen komolyan, nehéz volt az élet abban az időszakban, de a zene mégis csak kitörést jelentett számunkra.

Mit tudhatunk a zeneszámokról, mi alapján születtek?

– Elsősorban remek szövegíróim voltak, Hobo – Horváth Attila – és Koltay Gergő. Úgyhogy nagy szerencsém volt ebben. Nekem csak jól kellett elénekelnem a klassz szövegeket, mert azok nagyon sokat számítanak. Rengeteg ismert slágerben, zeneszámban működtem együtt számtalan zenésztárssal. Szóval csak csináltam a dolgomat. Együtt játszottam a T-Mobillal és a Kormoránnal, továbbá egy csomó más zenekarral. 1984-ben Chuck Berry előzenekara is mi voltunk. És amikor elénekeltem az egyik számát, akkor azt mondta, azt hitte a színfalak mögött, hogy ezt nem fehér, hanem fekete ember énekli.

Amerikai színvonalon énekelte a blueszenét, nem hívták külföldre?

– Dehogynem, de valahogy úgy alakult, hogy nem mentem. Meg nekem mindig is fontos volt, hogy magyar vagyok és az, hogy ebben az országban születtem, ez a hazám. A szüleimet sem akartam soha elhagyni.

És mindentől függetlenül megmaradt kőbányainak.

– Kőbányán születtem, azóta is minden ideköt, az emlékek, a barátok. Jó néhányan elmentek. Persze nemcsak a kőbányaiak közül, hanem a zenészlegendatársaim közül, többek között Balázs Fecó, Radics Béla, Kóbor János, Somló Tamás. Természetesen Kőbánya számos zenémben megjelenik, avagy ihletett adott. Egyértelműen a legismertebb a Kőbánya Blues.

Melyik volt a legemlékezetesebb a számtalan koncertje közül?

– Nagyon sok volt, persze. Talán az István, a király rockopera volt a legmeghatározóbb a Népstadionban 90 ezer ember előtt. De számos jó hangulatú koncertet adtam, például a Bill 77-es koncertre is szívesen emlékszem. Ferenczi György, Tamás Takáts és Tátrai Tibor – Tibusz volt a vendégem. Sokszor léptem fel Felvidéken, Erdélyben meg az egész Kárpát-medencében. És persze bejártam a nagyvilágot is. Hollandia, Dánia, Németország, Anglia. Úgyhogy szerepeltünk néhány helyen. Játszottam például Brian Adams-szel is, amely emlékezetes maradt számomra.

Mi változott a rendszerváltással a rockzenében?

– Nem is tudom, mindig megmaradtam a gyökereknél, mondhatnám, Jimmy Hendrixnél. Csak olyanokat hallgatok, például Motorheadet és AC/DC-t. A mai zenéket nem szeretem, minden csak a látszatról szól. A rendszerváltást követően könnyebbé vált minden, a zenék azonban egyre rosszabbak. Panaszkodni semmiképpen sem akarok, kaptam egy csomó díjat, például a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét, a fővárosi Pro Urbe díjat és a kőbányai elismeréseket. Szóval megbecsülnek. Főként a jelenlegi kormány fordított igazán figyelmet a zenei munkásságomra. Úgyhogy csinálom a dolgomat.

Manapság is játszik és koncertezik, sőt tervei is vannak.

– Igen, 2026-ban próbálunk csinálni egy turnét meg egy új lemezt, amelyre Horváth Attila írja a szövegeket. A stílus persze ugyanaz, mondhatnám, mindörökké blueszene. És bejárjuk több helyszínen az országot vele.