Paradicsom a természet és a nyugalom szerelmeseinek

„Nem tudom, milyen a mennyország, hiszen onnan még soha senki sem tért vissza. De abban biztos vagyok, hogy ez a mennyország előszobája.”
Ez a felirat olvasható Mitrovacon, a Ljuba Tadić nevét viselő pihenőhelyen, ahol a túrázó néhány percre átadhatja magát a Tara csendjének. Ezt tette az egyik legnagyobb és legismertebb filmlegendaként számon tartott színész is, aki a helyiek szerint minden szabad idejét a tarai hétvégi házában töltötte. Az ő emlékét őrzi a fából készült, fedett kis menedék a falu parkjában. 

Mitrovac – ahol a Tara csendje mesél
Mitrovac az a hely a Tara-hegység szívében, ahol az ember néhány óra elteltével úgy érzi, mintha egy másik világba érkezett volna. Nem azért, mert itt különleges paloták vagy látványos építmények várják, hanem éppen az ellenkezője miatt: egyszerű, természetközeli és csendes. Aki egyszer megtapasztalja a fenyvesek illatát, a hegyi levegő frissességét és az erdők mélyéről érkező madárhangokat, annak nehéz nem megszeretnie ezt a vidéket.
Már az odavezető út is élmény. Ahogy egyre magasabbra kapaszkodunk a Tara kanyargós útjain, fokozatosan magunk mögött hagyjuk a mindennapok nyüzsgését. A táj egyre zöldebb, az erdők sűrűbbek, a levegő pedig érezhetően frissebb. A fenyők és bükkösök között egyszer csak feltűnik Mitrovac, amely nem egy hagyományos értelemben vett falu. Inkább egy erdőkkel körülölelt hegyi üdülőhely, amelynek legnagyobb értéke maga a természet. A házak, vendégházak és üdülőépületek szinte belesimulnak a környezetbe. Nincs zsúfoltság, nincs városi zsongás – csak a hatalmas fák, a tiszta égbolt és az a különös nyugalom, amelyet az ember talán már el is felejtett valahol az otthoni hétköznapok során.
Megérkezésünkkor az első benyomásom az volt, hogy itt még az idő is lassabban telik. Mitrovac egyik legnagyobb varázsa éppen az, hogy nem kell feltétlenül programokat keresni. Elég elindulni valamelyik erdei úton. Szinte egymást érik a tanösvények és a meglepetés kuckók. A túrázás itt nem pusztán testedzés, hanem érzéki élmény is. A talpunk alá puha avar simul, a fák között átszűrődik a napfény, a levegőben pedig ott van a gyanta és az erdő jellegzetes illata. 
Tara különlegessége, hogy erdeiben számos ritka és értékes növény- és állatfaj talál otthonra. A hegység jelentős része nemzeti park, amelynek egyik fontos feladata épp e rendkívül gazdag természeti örökség megőrzése. Sűrű, összefüggő erdőségei, meredek völgyei és nehezen megközelíthető részei kiváló búvóhelyet nyújtanak a barna medvéknek. A területet a szakemberek Szerbia egyik legjobban megőrzött barnamedve-élőhelynek tartják. És láthatja-e a turista? Éppen ez a legérdekesebb: annak ellenére, hogy a becslések szerint 50–100 medve él a Tarán, kicsi a valószínűsége annak, hogy a természetjáró találkozzon velük. Aki mégis szeretne emléket róluk, Mitrovac központjában ezt megteheti. A fából faragott maci bárkivel készségesen pózol…
A környék másik legismertebb természeti kincse a Pančić-fenyő, vagyis a szerb lucfenyő, amelyet a 19. században fedezett fel Josif Pančić botanikus. Ez a különleges, nagyon karcsú, örökzöld fafaj a Tara egyik természeti jelképe lett. A faluban több is van belőle. Az egyiken lévő táblán ez olvasható: „A hiedelem azt tartja, aki lassan megközelíti, behunyt szemmel és nyitott tenyérrel megérinti a fát, annak teljesül a valós vágya, azzal, hogy nem árulja el senkinek, mire gondolt.” Kipróbáltam és teljesült a kívánságom. És hogy mi volt az? Természetesen titok marad… Egy másik fán pedig az alábbi szövegre lettem figyelmes: „Boldog az, aki érti az erdő susogását.”
Mitrovac egyik legnagyobb élménye a mélybe szakadó folyóvölgyek és a távoli hegyek nyújtotta látvány. A Banjska stena kilátó nincs messze a falu központjától, a mindössze egykilométernyi szakaszt erdei ösvényen, gyalog kell megtenni. Érdemes, mert felejthetetlen panorámát kínál a Drina folyó és a környező táj. A magasból nézve egészen más léptékben érzékeljük a természetet: a folyó keskeny szalagként kanyarog odalent, a hegyek pedig egymás mögött sorakoznak a láthatárig. 

Nem alpesi tó, hanem Szerbia rejtett gyöngyszeme 
Vannak olyan helyek, amelyek mintha egy képeslapról elevenedtek volna meg: nyugodt víztükör, körülötte végtelen erdő, kristálytiszta hegyi levegő és az az érzés, hogy messze magunk mögött hagytuk a hétköznapok zaját. Ilyen hely a Zaovine-tó a Tara-hegységben, amely a buja zöld növényzet ölelésében bújik meg, és Nyugat-Szerbia egyik legszebb természeti kincseként ismert. Bár nem természetes eredetű, látványa ezt egyáltalán nem árulja el. A kékeszöld víz harmonikusan simul bele a környező erdő világába, a számos kilátópont és a vidéket átható csend pedig azt a benyomást kelti, mintha mindig is a hegyvidéki táj szerves része lett volna. A mesterséges tó a Bajina Bašta szivattyús-tározós vízerőmű felső tározója. Függőleges csővezetéken keresztül kapcsolódik a Perućac-tóhoz. Amikor vízfelesleg keletkezik, azt szivattyúkkal feljuttatják a Zaovine-tóba, amikor pedig villamos energiára van szükség, a víz visszaáramlik, és meghajtja a turbinákat. Emiatt a tó vízszintje jelentős mértékben ingadozhat. A tó a Beli Rzav folyó felduzzasztásával jött létre, mégis úgy hat, mintha mindig is ehhez a hegyvidéki tájhoz tartozott volna. Mintegy 880 méteres tengerszint feletti magasságban fekszik, sűrű erdők, szelíd legelők, festői kilátók ölelésében. A természet és az emberi tudás harmonikus találkozásának eredménye. Tarai üdülésünk során szállásadónktól, Gagić Katica férjétől, Zorantól megtudtuk, hogy ez a típusú erőműrendszer japán mintára épült és a tarai a második a világon. 
A Zaovine-tó ideális úti cél mindazok számára, akik szeretnének kiszakadni a városi nyüzsgésből. A melegebb hónapokban a látogatók üdülni, túrázni, kerékpározni, horgászni vagy egyszerűen csak a tóparton pihenni érkeznek ide. Egy-két kivétellel itt nincsenek hatalmas turistakomplexumok vagy zsúfolt üdülőhelyek, mint a népszerűbb úti célokon. A vidék szépsége éppen egyszerűségében rejlik: a víz halk hullámzásában, a fenyőerdők illatában, a hegyekre ereszkedő reggeli ködben és abban az érzésben, hogy az ember rátalált a földi Paradicsomra. 
Ha pedig egyszer el kell búcsúzni, az ember még sokáig magával viszi a táj hangulatát. A fenyők illatát, a hegyi levegőt, az ösvények csendjét és a távoli panorámák emlékét. Ilyenkor talán még jobban megértjük, miért mondják sokan, hogy a Tara Szerbia egyik legszebb természeti vidéke. Egy hely, ahol egy kicsit újra megtanulunk lassan élni. Ahol a természet nem háttérként szolgál, hanem maga válik az élmény főszereplőjévé. Ahol nem kell rohanni egyik látnivalótól a másikig, mert már az út is látnivaló. És ahol az ember, ha csak néhány napra is, közelebb kerülhet valamihez, ami a hétköznapokban gyakran elveszik: a csendhez. Ezért indulnék el újra bármikor a Tara felé.