Az alapellátásban már évek óta súlyos probléma az orvoshiány. Bár az Egészségügyi Minisztérium jelentős összegeket fordít a rendelők felújítására, a legtöbb egészségházban nincs gyermekorvos, és egyre nagyobb gondot okoz az általános orvosok utánpótlása is. A probléma különösen a falvakban érzékelhető, de ma már a városokat sem kerüli el. Arról, hogy mi áll az orvoshiány hátterében, illetve milyen megoldások kínálkoznak, dr. Úri Emesével, a Zombori Egészségház igazgatójával, a Vajdasági Magyar Orvosok és Fogorvosok Egyesületének elnökével, valamint a Vajdasági Magyar Szövetség parlamenti képviselőjével beszélgettünk.
– A probléma összetett, több oka is van. Az egyik legfontosabb, hogy ma már jóval kevesebb fiatal orvos választja az általános orvosi pályát. Körülbelül húsz évvel ezelőtt megszűnt az a minisztériumi rendelkezés, amely előírta, hogy minden frissen végzett orvosnak két évet az alapellátásban kell dolgoznia, mielőtt szakosodhatna. Ennek megszűnésével a fiatalok közvetlenül a kórházakat választják, mert ott nagyobb esélyük van olyan szakterületre kerülni, amely szakmailag vonzóbb, jobb anyagi lehetőségeket kínál, és akár a magánellátásban is hasznosítható. Ehhez társul, hogy nemcsak Szerbiában, hanem egész Európában orvoshiány van, ezért sok fiatal külföldön vállal munkát.
A másik tényező első látásra ellentmondásosnak tűnhet. A lakosság száma folyamatosan csökken, Újvidéket és Belgrádot leszámítva, szinte minden településen tapasztaljuk. Ez nem jelenti azt, hogy kisebb lenne az egészségügyi ellátás iránti igény. Éppen ellenkezőleg: a lakosság elöregedése miatt egyre több a krónikus beteg, akik rendszeres orvosi gondozást igényelnek. Ezt nap mint nap tapasztaljuk Zombor környékén is. Az egészségház 15 falusi rendelőt működtet, ezek között több olyan település is van, ahol alig ezer, vagy ennél is kevesebb személy él. Mindezek ellenére igyekszünk mindenhol fenntartani az orvosi ellátást. Mindössze egy olyan település van, ahol a mindössze 300 lakos miatt hetente két alkalommal tudunk orvost biztosítani. Ezekben a falvakban főként idős emberek élnek, akik gyakran több krónikus betegséggel, valamint különféle szociális problémákkal küzdenek. Számukra a háziorvos nemcsak kezelőorvos, hanem sok esetben az első és legfontosabb segítség is.
A következő ok szervezési jellegű. Úgy gondolom, hogy nem követjük kellő mértékben azokat a modern megoldásokat, amelyek már több európai országban beváltak. Jó példa erre Szlovénia, ahol a felsőfokú végzettségű, diplomás ápolók aktívan részt vesznek a krónikus betegek gondozásában.
Ha egy beteg állapota stabil, jól beállított terápián van, nincsenek új panaszai vagy romló tünetei, teljesen felesleges, hogy minden alkalommal orvoshoz forduljon csupán receptfelírás miatt. A diplomás ápolók el tudják végezni a rutinellenőrzéseket, például vérnyomásmérést, EKG-vizsgálatot, és képesek felismerni azokat az eltéréseket, amelyek már orvosi beavatkozást igényelnek. Ilyenkor természetesen azonnal orvoshoz irányítják a beteget.
Egy kisebb településen, ahol nem tudunk mindennap orvost biztosítani, egy megfelelően képzett diplomás ápoló óriási segítséget jelenthetne. Figyelemmel kísérhetné a krónikus betegeket, elvégezhetné a szükséges kontrollokat, telefonon konzultálhatna az orvossal, szükség esetén módosíthatná a terápiát, illetve szakorvoshoz irányíthatná a beteget. Ez jelentősen tehermentesítené az orvosokat, akik így több időt fordíthatnának azokra a páciensekre, akik valóban orvosi ellátást igényelnek.
A jelenlegi jogszabályok szerint csak a kezelőorvos írhat fel gyógyszert, illetve állíthat ki beutalót. A diplomás ápolók egyetemi végzettséggel rendelkeznek, tudásuk és kompetenciáik jóval szélesebbek, mint a közép- vagy főiskolai végzettségű ápolóké. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy átvennék az orvos szerepét, hanem azt, hogy meghatározott feladatokat önállóan is elláthatnának, miközben a hagyományos ápolási feladatokat továbbra is a közép- és főiskolai végzettségű nővérek végeznék.
Jelenleg milyen feladatokat látnak el ezek a felsőfokú végzettségű ápolók?
– Sajnos a rendszerünk jelenleg nem ismeri fel őket. Az Oktatási Minisztérium akkreditálta ezt a képzést, az Egészségügyi Minisztérium azonban még nem építette be az egészségügyi rendszerbe. Emiatt ezeknek a szakembereknek nincs önálló munkakörük, ugyanabban a besorolásban dolgoznak, mint a főiskolai végzettségű ápolók, ugyanazért a fizetésért. Pedig óriási lehetőség rejlik bennük.
Ma különféle megoldásokról: mobil ambulanciákról, új ellátási formákról folyik a szakmai gondolkodás, miközben egy már létező, működőképes modell is rendelkezésünkre állna. Ha ezt bevezetnénk, különösen azokban a térségekben jelentene nagy segítséget, ahol sok a kis lélekszámú település.
Fontos lenne ugyanakkor a jelenlegi háziorvosok nagyobb megbecsülése is. Az alapellátás ma sok fiatal számára inkább kényszermegoldás, mint tudatos pályaválasztás. A legtöbben természetes módon szakosodni szeretnének, és továbblépni. Pedig az alapellátásban dolgozó orvosok munkája rendkívül összetett és felelősségteljes. Külön ösztönözni kellene azokat, akik több település ellátását is vállalják. A jövőben valószínűleg egyetlen kisebb falu már nem tud eltartani egy teljes állású orvost, ezért egyre gyakoribb lesz, hogy egy orvos két-három település betegeiről gondoskodik. Mi ezt Zomborban már bevezettük. Azoknak az orvosoknak, akik több faluban rendelnek, elismerjük az utazási időt és a többletmunkát is, hiszen minden rendelőben más a szervezés, más a munkaritmus.
A sürgősségi ellátásban is hasonlóak a problémák?
– Igen, és ez jelenleg az egyik legsürgetőbb kérdés. A minisztérium már dolgozik a mentőszolgálat átszervezésén, bár még nem tudjuk, mikor születik meg a végleges döntés. A tervek szerint regionalizálnák a rendszert. Ez azt jelentené, hogy nagyobb regionális központok koordinálnák a környező kisebb városok sürgősségi ellátását. Ennek azért van jelentősége, mert a kisebb településeken sok esetben az alapellátás orvosainak kell besegíteniük a mentőszolgálat munkájába, miközben ott is egyre nagyobb az orvoshiány.
Ha megnézzük a fejlettebb nyugat-európai országokat, azt látjuk, hogy a mentőtisztek jóval szélesebb kompetenciákkal rendelkeznek. A diszpécser már a segélyhívás során felméri az eset súlyosságát. Súlyos közlekedési baleset, politrauma vagy életveszélyes állapot esetén természetesen nélkülözhetetlen az orvos jelenléte.
Egy egyszerű csonttörésnél vagy stabil állapotú betegnél azonban sokszor a gyors szállítás a legfontosabb. Ilyenkor elegendő lehet egy jól képzett mentőtiszt és gépkocsivezető, akik stabilizálják a beteget, majd a lehető legrövidebb idő alatt a megfelelő kórházi osztályra szállítják.
Ha ez a modell nálunk is megvalósulna, jelentős számú orvos szabadulhatna fel a sürgősségi ellátásból, akik az alapellátásban vagy más területeken pótolhatnák a jelenlegi hiányt.
Hogyan tudják megszervezni a munkát a jelenlegi körülmények között?
– Sokszor ellentmondásos helyzettel találkozunk. Az emberek azt mondják, hogy nincs elég orvos a falvakban, ugyanakkor amikor biztosítjuk az orvosi ellátást, a betegek jelentős része elsősorban receptet vagy beutalót vár. Pedig az alapellátás ennél sokkal többről szól. Mi Zomborban tudatosan arra törekedtünk, hogy bővítsük a háziorvosok diagnosztikai lehetőségeit. Ma már több mint tíz orvosunk végez ultrahangvizsgálatokat, nemcsak a városban, hanem a falusi rendelőkben is. Ezeket a vizsgálatokat nem radiológusok vagy szakorvosok végzik, hanem megfelelő képzésben részesült háziorvosok. Így saját betegeiknél gyorsan fel tudják ismerni például a pajzsmirigy elváltozásait, az emlőben jelentkező eltéréseket vagy a hasi ultrahang során a máj, az epehólyag, a vesék, a hasi aorta és a prosztata betegségeit. Nem ritka, hogy olyan daganatos elváltozásokra is fény derül, amelyek addig semmilyen panaszt nem okoztak. A laboratóriumi vizsgálatok szintén sok fontos információt adnak, így számos esetben már az alapellátásban elindítható a kivizsgálás. Meggyőződésem, hogy egy korszerű egészségháznak ezekkel a diagnosztikai lehetőségekkel rendelkeznie kell. Minél több vizsgálatot tudunk helyben elvégezni, annál rövidebb idő alatt jut el a beteg a megfelelő kezeléshez.
Lehet, hogy a fiatal orvosokat éppen az riasztja vissza az alapellátástól, hogy kevés az önállóságuk a diagnózis felállításában?
– De igen, szerintem ez is fontos szempont. Szerencsére ma már minden rendelőben rendelkezésre áll EKG-készülék, vérnyomásmérő, és Zomborban a laboratóriumi mintavételt is megszerveztük. A laboratóriumi asszisztensek heti rendszerességgel kijárnak a falvakba, így a betegeknek sok esetben már emiatt sem kell a városba utazniuk.
A tapasztalataink nagyon kedvezőek. Amióta ezt a rendszert bevezettük – immár csaknem három éve –, azt tapasztaljuk, hogy a fiatal orvosok is sokkal motiváltabbak az alapellátásban. Hiszen így valóban gyógyíthatnak, diagnosztizálhatnak, szakmai döntéseket hozhatnak, és nem csupán adminisztratív feladatokat látnak el.
Az egyik legnagyobb probléma, hogy rendkívül nehéz időpontot kapni a szakrendelésekre. Ezért fontos lenne, hogy azokat a betegségeket, amelyek biztonságosan kezelhetők alapellátásban, valóban ott is kezeljük. Ma gyakran előfordul például, hogy egy frissen felismert magas vérnyomás miatt a beteget automatikusan belgyógyászhoz irányítják. A szakorvos ezután rendszeres kontrollokra visszarendeli, miközben ezekre a vizsgálatokra nagyon nehéz időpontot találni. Pedig sok ilyen beteg gondozását megfelelő szakmai protokollok alapján az alapellátás is biztonságosan el tudná végezni. Egyértelműbben kellene meghatározni, hogy mely betegségek kezelése tartozik a háziorvos, és melyek a szakorvos feladatkörébe. Ehhez azonban korszerű, egységes szakmai irányelvekre lenne szükség.
Említette, hogy az egyik legnagyobb probléma az egészségügyi dolgozók külföldre távozása. Szerbia tud olyan feltételeket kínálni, amelyek hazavonzanák őket?
– Úgy gondolom, hogy ezen a téren már láthatók biztató jelek. Egyre gyakrabban találkozunk olyan kollégákkal, akik néhány év külföldi munka után hazatérnek. Ennek leggyakrabban családi okai vannak: amikor gyermeket vállalnak, vagy a gyerekek iskoláskorba lépnek, sokan úgy érzik, hogy biztonságosabb, nyugodtabb környezetben szeretnék őket felnevelni.
Ugyanakkor tény, hogy a külföldi bérek magasabbak, és sok országban az egészségügyi rendszer szervezettebb. Orvosi szemmel nézve ez legalább olyan fontos, mint a fizetés. Jól felszerelt rendelőkben dolgoznak, világosak a kompetenciák, pontosan meghatározott feladatmegosztás szerint működik a rendszer, így az orvos valóban a gyógyításra tud koncentrálni. Számos országban a szakrendeléseken dolgozó nővérek önállóan elvégzik a betegek előkészítésének jelentős részét, ezért az orvos teljes mértékben a betegre összpontosíthat. Nálunk ezzel szemben még mindig nagyon sok adminisztratív feladat hárul az orvosokra.
Úgy gondolom, hogy ezen a területen jelentős tartalékok vannak. Ha sikerülne csökkenteni az adminisztrációt, korszerűsíteni a munkaszervezést és jobban kihasználni az egészségügyi szakdolgozók tudását, az önmagában is vonzóbbá tenné az alapellátást.
Természetesen a megfelelő anyagi megbecsülésre is szükség lenne. Sokan úgy gondolják, hogy a bérnövelés drága megoldás, én azonban ezt másként látom. Ha összehasonlítjuk azzal, hogy mennyibe kerül új rendelőket építeni, felújítani, korszerű műszereket beszerezni vagy jelentősen növelni a személyzet létszámát, akkor egy célzott bérnövelés valójában az egyik legköltséghatékonyabb megoldás lehet.
Meggyőződésem, hogy megfelelő bérezéssel sok fiatal orvost meg lehetne tartani az alapellátásban.
Emellett számos egészségház rendelkezik szolgálati lakásokkal is. Ezek jó lehetőséget jelentenének azoknak a fiatal orvosoknak, akik kisebb településen vállalnának munkát. Korábban sokan idegenkedtek a falusi élettől, de azt látom, hogy a fiatalabb generáció körében egyre erősebb az igény a nyugodtabb, természetközelibb életre. Egyre többen keresik azt a környezetet, ahol biztonságban nevelhetik fel gyermekeiket, és kiegyensúlyozottabb életet élhetnek. Vagyis megfelelő szakmai környezet és tisztességes jövedelem mellett ez a folyamat megfordítható lenne.
Lát-e politikai szándékot az említett változások megvalósítására?
– Azt gondolom, hogy előbb-utóbb a szükség kényszeríti majd ki ezeket a lépéseket. Ha az orvoshiány tovább növekszik, a rendszernek alkalmazkodnia kell. Biztos vagyok benne, hogy eljön az a pont, amikor már nem lehet halogatni a döntéseket, és olyan változtatásokat kell bevezetni, amelyek ma még csak szakmai javaslatok.
Érvényben van még az a korlátozás, amely nem engedte az egészségügyi intézmények létszámának bővítését?
– Nem. A Covid-járvány óta jelentős változás történt ezen a téren. Az Egészségügyi Minisztérium félévente engedélyezi a létszámbővítést, ha az ellátás ezt indokolja, természetesen a meghatározott normatívák keretében. A nehézséget inkább az jelenti, hogy sok kolléga hosszú ideig bizonytalan jogviszonyban dolgozik, és az állandó munkaviszony megszerzése gyakran elhúzódik.
Ez a bizonytalanság is visszatartó erő lehet.
– Igen, ez is egy fontos tényező. Az orvoshiány megoldására több területen kellene egyszerre változtatni: javítani a munkaszervezést, bővíteni az egészségügyi szakdolgozók kompetenciáit, korszerűsíteni az alapellátást, csökkenteni az adminisztrációt, valamint megfelelő szakmai és anyagi megbecsülést biztosítani az ott dolgozóknak.
Lehet, hogy ezek a változások nem valósíthatók meg egyik napról a másikra, de el kell indulni ezen az úton.
Nyitókép: Molnár Edvárd felvétele
