Valamikor régen, ott, ahol a világ vége a világ kezdetével találkozik, útra kelt egy titokzatos öregúr, Szilveszter. Az év egy bizonyos napján Szilveszter bejárta a földkerekséget, hogy összegyűjtse annak összes bánatát; a rosszkedvet, elégedetlenséget, bajt és panaszt mind magába szívja, és utat nyisson az új remény, a jókedv és a szerencse számára. Bár rakománya nehéz volt, Szilveszter mégsem csüggedt, az emberek otthonaiból kiszűrődő, őt ünneplő nevetés, hangoskodás mindig felélénkítette, a jósággal átitatott gondolatok, felröppenő vidám adomák és jókívánságok melegséggel töltötték el lelkét.
Éjfélkor fáradtan, de boldogan tért nyugovóra, tudván, hogy az új év lehetőségei előtt már nincsen semmilyen akadály. Hány éven át keringett Szilveszter a világ körül, ki is tudná megmondani, azonban egyre nehezebben járt, egyre fáradtabban feküdt, egyre kevesebb lelkesedéssel ébredt egyéves pihenője után. A hosszú évek alatt úgy megszaporodott a világ keserűsége és oly kevés őszinte öröm maradt az emberek lelkében, hogy szegény öreg Szilveszter bácsi már csak botladozott temérdek terhe alatt.
Mikor a minap belé botlottam, oly halovány volt már, hogy csupán árnyéka vetült gyengén a fehér falra. Hajlott hátán jókora zsákot cipelt, s közben érthetetlen szavakat dörmögött.
Egyszer csak csilingelő gyermekkacaj szállt fel a sápatag nap sugaraiban, és Szilveszter bácsi halványuló árnyéka máris erősebbnek látszott, s billent egyet a hang irányába. Összeszorult szívvel néztem, milyen erősen szomjúhozza szegény az örömöt, a lelkét feltöltő boldogság felé viszont ekkora teherrel nincs sok esélye futni. Óvatosan lefejtettem a falról Szilveszter árnyékát, szépen összehajtogattam és a zsebembe dugtam. Gyorsan az imént még a levegőben röpködő nevetés után siettem, és nem is lepődtem meg túlságosan, mikor a Vackor óvodalánc újvidéki tagozatának ajtaja előtt találtam magam, a Magyar Szó-ház falai között. Itt aztán azonnal melegség és öröm tolulna Szilveszter bácsi megkínzott szívébe, hiszen a gyermeknevetésnél nincs tisztább hang ezen a világon.
Gondoltam egy merészet, s a zsebbe rejtett Szilveszter bácsival beléptem a piros gumiszőnyeggel borított játékbirodalomba. Sikongató apróságok szaladgáltak hintázó, csúszdázó társaik között, Szilveszter bácsi pedig máris mocorogni kezdett búvóhelyén. Türelemre intettem, mert más volt a célom. Beléptem a fehéret játékosan megtörő, élénk formákkal díszített falak közé, és elszántan cipeltem Szilveszter bácsit egyenesen a legzajosabb szoba felé. Bekukucskáltam a kis kör alakú ablakon, tekintetembe pedig azonnal bele is kapaszkodott egy fekete szempár.
– Szia, Vilcsi vagyok, mindjárt négyéves leszek – újságolta büszkén a szempár tulajdonosa, aki azonnal kézen fogott és bevezetett a játékbirodalomba.
Elmeséltem, hogy találkoztam a megfáradt Szilveszterrel és segítenék neki vidámságot varázsolni az új évbe.
– Én tudom kicsoda ő. Szilveszter egy öreg szakállas bácsi. Kockás, barna nadrágja van, barna a haja is, az arca rózsaszín. Télen jön, de olyankor, amikor mi már aludni szoktunk – mesélte Vilcsi, azaz Szalai Viola, majd huncut mosollyal elárulta saját varázserejének titkát: – Anya és apa akkor boldog, ha megpuszilom őket!
– Szilveszter bácsi kopasz és szúrós szakálla van – tromfolt rá pajtására a kis Zsadányi Larissza. – Kék ruhája van és fehér a cipője. Vidámságot, szülinapot rendeznék. Én akkor vagyok nagyon vidám. Ott a nagypapa, nagymama is, finomakat eszünk.
– De jó is lenne, ha az új évben sok ünnepség, buli lenne! Mi legyen az ünnepi asztalon? – kérdezem a szőke loknis kislányt.
– Legyen zöldség, csalamádé, de azt a Boti nem szereti. Legyen sok édesség, amit apa vesz.
– Nem szeretem a csalamádét – erősíti meg Boti, azaz Kovács Birkás Botond, az előkészítős nagyfiú, aki védőbástyaként tornyosul a kislány fölé. – Szilveszterkor sok kalács kell, hogy legyen az asztalon, meg narancs – sorolta határozottan.
– Te ismered Szilveszter bácsit? Tudod-e mi ilyenkor a szokás? – kérdeztem.
– Igen, anya mesélt róla. Elmegyünk vendégségbe és ünnepelünk.
– Ha neked varázserőd volna, hogyan tennéd vidámabbá, szebbé az új évet?
– Futkároznék, bolondoznék, mert azon mindenki nevet – mondta Botond és meg is mutatta, hogyan szokott ő mosolyt csalni környezete arcára. Majd égszínkék szeme villanása megváltozik, miközben megsúgja legőszintébb szándékait. – Szeretnék még egy leopárd ruhát is, ami hatalmasra kitátja a száját és ordít, mindenkit elijeszt. Azért szeretném, hogy megvédjem a barátaimat, hogy biztonságban legyenek – mondta a nagyfiú és a következő pillanatban már futott is a pajtások közé.
Megsimítottam a zsebemben lapuló Szilveszter bácsit, hogy biztosan jól hallotta-e Boti kívánságát. Egyet kell értenem, biztonságból is jóval többre van szükségünk a következő évben.
– Ha tudnék varázsolni, mint Szilveszter bácsi, akkor egy cicát varázsolnék magamnak – nézett fel kedvenc konyhás játékából Klebecskó Dóra, a hatéves nagyovis.
– Komolyan? Neked egy cica okozna örömöt az új évben? Másoknak, barátaidnak, szüleidnek mit kívánnál, hogy ők is boldogok legyenek? – kérdeztem a hosszú, sötétbarna fürtös kislányt.
– Szeretném, ha lenne sok hó, építhetnénk hóembert. Sokat játszanék otthon is a testvéremmel és mindig összepakolnánk, akkor anya és apa is örülne.
– Azt elhiszem! Szilveszterkor szoktatok ünnepelni?
– Egyszer ünnepeltünk, elhívtunk barátokat, Adélékat. Készítettünk kalácsokat, volt pizza, sokáig fent voltunk, aztán egyszer csak elaludtunk. De emlékszem, hogy felébredtem a tűzijátékra, meg hangoskodásra.
– Ittunk gyerekpezsgőt is – kapcsolódik be a beszélgetésbe Dóra barátnője, Jung Adél –, én ébren maradtam éjfélig, mi is tűzijátékozhattunk. Volt hangos zene, énekeltünk – sorolta emlékeit a hat és fél éves szőke lányka. – Én úgy varázsolnék vidámságot az új évbe, hogy készítenék sok szép ajándékot, vicceket mesélnék. Anyukámnak segítenék a kistestvérem körül, mert most nagyon sok a dolog vele, sokat sír, meg mindig elmászkál oda, ahova nem szabad – meséli Adél és nagyot nevet kistestvére huncutságán.
Óvatosan megpaskoltam a zsebem, türelemre intve a vidám gyerekkacajtól mocorgó Szilveszter bácsit, és játékra invitáltam az ötéves kis Jennifert is.
– Te ismered Szilvesztert?
– Igen, anyukámtól tanultam róla.
– Szerinted milyen Szilveszter?
– Fekete haja van, nagy szürke szakálla, kék a ruhája. Szilveszterkor elmegyünk a nagymamához, nagytatához és jókat eszünk. Van ropogós rántott husi, cékla, kompót, és pizza is – sorolja Jenni, majd kérésemre azt is elmondja, hogyan képzeli el az új évet.
– Sokat fogok takarítani és kint dolgozni, én azt szeretem. És szedek majd rózsát, hogy anyukám vidám legyen és a barátaimhoz is elmegyek rendet tenni, hogy ők is vidámak legyenek – mondta őszinte nagylelkűséggel Zsadányi Jennifer.
Mellettünk már egy ideje figyel egy hároméves, kék szemű fiúcska, Tibor Zalán.
– Elmondod, hogy te mit varázsolnál a szilveszteri asztalra? – kérdeztem tőle, és már gurultak is elő a kisfiú nem kizárólag ehető kedvencei:
– Lenne ott traktor, kombájn, és apának is valami szép ajándék. Meg szósz, leves grízgombóccal – mondja, majd egy játékkockákból épült kis figurával engem is megajándékozott.
Molnár Anna, hallva beszélgetésünket, szintén az asztal irányából közelítette meg az ünnepség lényegét.
– Mi egyik évben a nagymamámnál voltunk újévezni, rengeteg sült hús volt az asztalon, meg leves. De ha én varázsolhatnék valami finomat, az csupa édességből állna: keksz, cukorka, gumicukor, mézes szívek. Gyönyörűen feldíszíteném az asztalt, készítenék kartonból szép kis házikókat, gömböket. A karácsonyfát is az asztal mellé tenném és sok gyertyát gyújtanék, mert úgy sokkal szebb a vacsora. Aztán várnám a tűzijátékot – sorolta lelkesen a hatéves, cserfes kislány.
Nem tudtam tovább takargatni az erősen mocorgó zsebemet, így gyorsan búcsút intettem a vidám társaságnak. A kedves gyermekgondolatoktól feltöltődve, mosollyal az arcomon léptem ki az épületből, s Szilveszter bácsi azonnal kipattant a zsebemből.
Erős volt, fürge, csak úgy szedte a lábát, hogy még időben kiegyengethesse a világ elmaradt dolgait. Gondolatban felidéztem a gyermekek apró jókívánságait. Ha ezekből csak egyet elhoz az új évben Szilveszter bácsi, sokkal szebb hely lesz a világ. Sok puszit, ölelést, rózsát, biztonságot, nevetést, ünnepséget, együtt körbe ült, gazdag asztalt kívánunk mindenkinek!
Nyitókép: A legvidámabb társaságot az újvidéki Vackor óvodában találtam meg (Fotó: Garbac Sarolta felvétele)
