Az ember nem olyan alkat, hogy a természet törvényeit realitásként fogadja el. Amikor meghal egy közeli ismerőse, ha az elmúlás nem hosszú és súlyos betegség után történik, a hírt hitetlenkedve fogadja, szinte lefagy, s csak egy kis idő múltán tudja magával elhitetni, megint eggyel kevesebben lettünk.
Semmi sem készíthette fel így ismerőseit Kollárs István halálhírére. Igaz, az életévek lassan megtették a magukét, az egészség is megingott, de nem annyira, hogy október elején még meglátogassa a nyugaton élő gyerekeket, majd hazajövetel után, mint minden évben, a pincében aprólékos pontossággal előkészítse a kazánt a fűtési idényre.
Erre jön a telefonhívás: Tutyó elhunyt…
Kollárs Istvánt a Moša Pijade Gimnáziumban az 1966/67-es iskolaévben ismertem meg. Ő negyedikes volt, amikor én elsős. Abban a korban három év különbség jelentősnek számít, viszont az ismerkedésre az iskola nem hivatalos, bár legdemokratikusabb intézményében került sor. Mindketten bejáratosak voltunk a saloonba, ahol sem a kor-, sem egyéb határ nem számított. A vadnyugati filmekből ismert kocsmák elnevezését a Mósóban a férfi vécére használtuk. Meglehetősen nagy előtere kimondottan kedvezett a dohányzóknak, a két nagyszünetben sokan préselődtünk be pöfékelni, vágni lehetett a füstöt, hamar elmosódott az osztályok és életévek közötti határ, és egy „bandának” éreztük magunkat.
Azután csaknem egy évtizedig nem találkoztunk. Utóbb tudtam meg, hogy előbb Zentán, majd Temerinben volt matektanár. 1976-ban, amikor én már egy éve ott voltam a szerkesztőségben, feltűnt ő is. Kiderült, hogy egy-két nyáron már bejárt bedolgozni, a főnökök már ismerték, és rá is beszélték, hogy jöjjön át hozzánk. Rúdnak állt, elvégre akkor még a fizetésre sem lehetett panasz, s a deszkben, a leadási határidők ellenére, mégis érdekesebb és kötetlenebb volt az élet, mint az iskolában.
Tutyó gyermekkori barátjával, az egy évvel fiatalabb és szintén mósós Szeli Mikivel egyhamar a belpolitika kiváló fordítókettősét alkotta, akik álló nap Tanjug-hírekkel és egyéb papírkötegekkel taposták a parkettet az íróasztaluk és gépírónői fülkék között, hogy végül a kész anyagot a szerkesztőség egyik legfontosabb figurája, a deszkfőnök asztalára tegyék. Talán ő sem gondolta, hogy még az egykori Jugoszlávia utolsó napjaiban ő lesz a deszkfőnök. Ismét egy erős páros tagja lett Gyarmati Józsival, váltásra és közmegelégedésre voltaképpen ők tartották kezükben a szerkesztőségi munkát.
Nem volt egyszerű feladat, kellett a szelep, amiből az egyik az októberben születettek általa is indítványozott és szervezett, találóan Oktoberfestnek elnevezett egész estét betöltő bulija volt.
Nem volt a sport megszállottja, de az asztalitenisz nagyon közel állt hozzá. Olyannyira, hogy otthon, a ház mögötti szélvédte sarokban szabályos pingpongasztala volt, és Léphaft Pali karikaturistával többször is vendégeskedtünk nála. Ki tudja, az utca felőli sűrű bozótban talán még most is van az elkallódott fehér kis labdákból.
Bő másfél évtized után erősen megváltoztak az idők. A Magyar Szó történetének talán legcsúnyább szakaszában kirúgtak (az eltanácsoltak túl finom kifejezés lenne) több tíz embert, közöttük Tutyót is, aki szerencsére feltalálta magát, és nyugdíjba vonulásáig ismét fordító lett a tartományi képviselőházban.
Azután már ritkán találkoztunk, főleg a Futaki úti piacon, ami mindkettőnk gyakori úti célja volt, és ilyenkor szót váltottunk a gondjainkról-bajainkról és a múltunk szép emlékeiről.
Kollárs István a Futaki úton lakott, a katolikus temető szomszédságában. Házának egyik ablakáról odalátni a családi sírhely kövéhez, amelyhez hétfőn, szomorúsággal a szívünkben, kísérjük el.
