A buszmegállóban várakozok. Több mint 20 év távlatából elfog az érzés, amelyet a mai napig nem tudok meghatározni: az önmaguk sorsán hahotázók keserédes, nyomasztó paródiájához tudom talán legjobban hasonlítani a hangulatot, amely ma is eláraszt a tömegközlekedésben. Mindez azóta jellemzi az utazásaim, amióta a délszláv háborúk üzemanyag-válságos időszakában legjobb esetben is négyóránként közlekedett járat Újvidék és Temerin között. A tömeg tódult, a testek egymást nyomorították, a gombostű a levegőben maradt... Sohasem tolakodtam. Fiatal társaimmal együtt inkább kockáztattuk, hogy kipottyanunk a busz nyitott ajtaján. A süvítő szél még mindig jobb volt, mintha más izzadtsága csurgott volna le nyakunkon. Az ifjú lélek pedig törhetetlen: az abszurd helyzetekben is kacag. És jó bulinak fogja fel azt is, ha a csuklós járgányt öt kilométeren át tolnia kell ahhoz, hogy településre érkezzenek a megfáradt emberek.
Ma hajnaltól kellett volna érvényesítenie az amerikai adminisztrációnak a szankciókat a többségében orosz tulajdonjogú Szerbiai Kőolajipari Vállalat, azaz a NIS ellen. Tegnap még lógott a levegőben a döntés súlya, hogy a szerb feldolgozónak nyolcadszor is jóváhagyják-e a kérelmét az újabb halasztásra. Annyit már tudni lehetett, hogy a horvát tulajdonban levő Janaf vállalatnak szerdán jóváhagyta az amerikai OFAC, hogy október 15-ig még szállíthat nyers kőolajat a NIS-nek. Szerbia egész nap várta, mit hoz a holnap.
A nagyhatalmak csatározása azonban olyan távol áll tőlünk, buszon utazóktól, mint Makó Jeruzsálemtől. Bennünket továbbra is az érdekel, hogy menetrendszerűen indul-e a járat a jövőben, tankolhatunk-e az autónkba, és ezt ki tudjuk-e fizetni a jövedelmünkből. Feszültség akkor keletkezik, amikor ezekre a kérdésekre nem érkezik válasz.
Az állam szerint Szerbiának 6-8 hónapos tartaléka van üzemanyagból, a szakértők viszont arról beszélnek, hogy legfeljebb 2-3 hónap alatt feléljük a félretett mennyiségeket. A NIS arról regél, hogy január óta jelentős mennyiségű nyersanyagot halmozott fel a további működéshez, a töltőállomások viszont már cserélik a szerződéseiket, és arra készülnek, hogy a NIS által biztosított mennyiséget más forrásokból szerezzék be. Az ár tekintetében sem nyilatkozik senki egyértelműen, bár jelentős drágulástól még a szakértők szerint sem kell tartani.
A bizonytalanság megerősíti a vívódást: vajon merre halad a szekér? Fogalmam sincs. Abban viszont biztos vagyok, hogy előbb váltok nyikorgó lovas szekérre, minthogy még egyszer Temerinig toljam a buszt. A mai társadalmi helyzetben pedig kétlem, hogy az ifjúság a helyemre lépne, és keserédes iróniával ugyan, de megtolná a buszt. Vagy a szekeret.
