Befejező részéhez érkezett sorozatunk, amelyben 25-en osztották meg velünk tapasztalatukat, hogy érettségi után érdemes a vajdasági/szerbiai egyetemi, szakfőiskolai továbbtanulást választani. Tudjuk, most a blokádok, tiltakozások miatt igen bonyolult, kaotikus állapotok uralkodnak a felsőoktatásban, ám hisszük azt, hogy rendeződik a helyzet. Sorozatunkban beszélgetőtársaink pályaválasztásról, a szülőföldön való tanulás előnyeiről, a szerb nyelv okozta nehézségekről és ezek áthidalásáról is vallottak. Kitértek arra, micsoda előnyt jelent a mai, Vajdaságban tanuló egyetemistáknak és leendő hallgatóknak az újvidéki Európa Kollégium működése, a tanulmányi ösztöndíj nyújtotta biztonság, az, hogy a többségi nyelv elsajátítása, a kiépülő kapcsolati háló, a sokféle igényes szabadidős tevékenység olyan lehetőség, amellyel érdemes élni. És érdemes komolyan megfontolni a szülőföldön való továbbtanulást.
HINNI ÖNMAGUNKBAN
Dr. Pásztor Bálint: Azt szeretném elérni, hogy minél többen itthon maradjanak, minél többen a jogi szakmát válasszák, és hogy közöttük minél több magyar legyen
A szabadkai gimnáziumból Belgrád nyüzsgő egyetemi életébe vezető útja korántsem volt egyszerű. A rendszeresség és az önmagába vetett hit segítette abban, hogy idegen környezetben is helytálljon és elérje céljait. Évfolyamában egyedüli magyarként kellett feltalálnia magát és felépítenie saját pályáját, mindezt mégis kihívásként élte meg. Szorgalma meghozta gyümölcsét: mindössze négy év és négy hónap alatt szerzett diplomát a Belgrádi Egyetem Jogtudományi Karán. Ma azt vallja: a legnagyobb tanulság, amit az évek során megtanult, egyszerű. Hinni kell önmagunkban, még akkor is, ha az út rögös. Prof. dr. Pásztor Bálint, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke, a jogtudományok doktora, rendkívüli egyetemi tanár, köztársasági parlamenti képviselő, a VMSZ szerbiai parlamenti frakcióvezetője beszélgetésünkben felidézi a kezdeti nehézségeket, és arról is mesél, milyen döntő szerepet játszott a kitartás a sikerei elérésében.
Jogász édesapa és magyar szakos tanár édesanya gyermekeként már a szabadkai gimnáziumi évek alatt körvonalazódott, hogy a jogi pálya felé vezet az útja? Miért éppen Belgrád lett a célállomás?
– A gimnáziumban még a politológia és a jog között vacilláltam, de végül a jogi pályát választottam, mert sokkal szélesebb rálátást ad a társadalmi folyamatokra, gyakorlatiasabb és az elhelyezkedési lehetőségek szempontjából is több irányt nyit meg. Ha végiggondoljuk, hol van szükség jogászokra, láthatjuk, hogy nem csupán az igazságügyben, hanem a gazdaságban, a közigazgatásban, sőt, még a médiában is jelentős számban dolgoznak jogi végzettségű szakemberek. Újvidék és Belgrád között gondolkodtam, hiszen Szerbiát elhagyni soha nem akartam. Felismertem, hogy ugyanazzal a busszal juthatok el a fővárosba is, mint a tartományi székvárosba, és az a plusz egyórás utazás nem kellene, hogy perdöntő legyen. Így esett a választásom Belgrádra, amit azóta sem bántam meg. 1997-ben iratkoztam be az egyetemre, a miloševići rendszer kellős közepén. Zajlottak a tüntetések és tiltakozások, komoly társadalmi szembenállások alakultak ki. Sok mindenben magam is részt vettem ellenzéki oldalon, ezért is mondom gyakran, hogy a mai eseményeket nem lehet összehasonlítani az akkori körülményekkel. Annak idején a Belgrádi Egyetem sokkal ellenzékibb hangulatot árasztott. Akadtak olyan professzorok, akik az akkori ellenzéki mozgalomnak a szereplői voltak, ám az amfiteátrumban soha nem politizáltak. Az ilyen ellenzéki szellemiség azonban az újvidéki Jogtudományi Karon ritkaságszámba ment.
Hogyan sikerült beilleszkednie a fővárosi életbe? Hogyan emlékszik vissza az első néhány hónapra?
– Egyáltalán nem ismertem a várost. Az egyetem óriási intézmény. A jogi karon annyi elsőéves volt, hogy a hallgatókat két váltásban osztották be az előadásokra, pedig az épületben több száz férőhelyes, kétszintes amfiteátrum van. Én voltam az egyetlen magyar anyanyelvű hallgató az évfolyamon, és az egész egyetemen is csak néhány vajdasági magyar egyetemista tanult akkoriban. A kezdet nem volt egyszerű, de soha semmilyen hátrányos megkülönböztetés nem ért. Belgrád nyitott közegnek bizonyult. A szerb nyelvvel nem volt különösebb gondom, hiszen Szabadkán, a Harcosok sorakozója (Prozivka) lakótelepen nőttem fel, ahol szerb többség él, és a sport révén is sok barátom volt. Ám egészen más beszélni a nyelvet, mint 700–800 oldalas, cirill betűs jogi tankönyvekből tanulni. A tanulmányok elején gyakran kellett szótárat használnom, különösen a jogi szakkifejezések esetén. A felvételit akkoriban szerb nyelven kellett teljesíteni történelemből, valamint szerb nyelv és irodalomból, magyar nyelvű lehetőség akkor még nem létezett. Gyorsan kellett lépnem, így Szabadkán három–négy hónapon keresztül magánórákat vettem, hogy anyanyelvi szinten sajátítsam el a teljes szerb irodalmat és nyelvtant. Bár mindez akkoriban komoly kihívást jelentett, később előnyömre vált ez a tudás.
A szakterminológia még azok számára is nehézséget jelenthet, akiknek anyanyelvük az adott tanulmányi nyelv. Ön szerint mi a leghatékonyabb módszer arra, hogy egy magyar fiatal sikeresen vegye a nyelvi akadályokat?
– Ma összehasonlíthatatlanul könnyebb a helyzet. Nem szeretném lebecsülni a fiatalok nehézségeit, se idealizálni a jelenlegi körülményeket, de akkoriban nem létezett Magyar Nemzeti Tanács, ösztöndíjrendszer, Európa Kollégium vagy szerb nyelvi felzárkóztató képzés. Nekünk mindent egyedül, illetve az évfolyamtársainkkal összefogva kellett megoldanunk. Ezért azt tanácsolom a fiataloknak, hogy az itthoni továbbtanulásban gondolkodjanak, és ne érezzenek ellenállást a szerb nyelvvel kapcsolatban.
Ez a tudás bármely életpályán felbecsülhetetlen értékű, szükséges, ezért fontos, hogy minél előbb és minél alaposabban sajátítsák el. Aki külföldön szeretne továbbtanulni, számára ideális megoldás lehet, ha az alapképzést itthon végzi el, majd a mesterszakot vagy akár a doktori képzést folytatja más országban. Ugyanakkor ma már a cserediákprogramok révén külföldi tapasztalatszerzésre is van lehetőség Szerbiában.
Mi jelentette önnek a fő hajtóerőt az egyetemi évek alatt?
– Szerettem Belgrádot, de szinte minden hétvégén hazautaztam. Már a kezdetekkor elhatároztam, hogy körülbelül négy év alatt elvégzem az egyetemet. Emlékszem, a dékán a tanévnyitón azt mondta: a belgrádi Jogtudományi Kar hallgatóinak az átlagos tanulmányi ideje 8,5 év. Engem viszont éppen az motivált, hogy jóval rövidebb idő alatt fejezzem be a tanulmányaimat, és hazatérhessek. Végül négy év és négy hónap alatt sikerült diplomát szereznem, amit teljesen elfogadható eredménynek tartok. Hamar rájöttem, hogy a rendszerességben van a kulcs. Szinte minden előadást látogattam, beszereztem a tankönyveket, és kialakítottam magamnak egy szigorú tanulási rendszert. Napi harminc oldalt átvettem valamelyik tankönyvből. Ez a módszer megakadályozta a lemaradást, és elég időt hagyott a megszerzett tudás elmélyítésére.
Az egyetemi évek azok, amikor a tudást magunkba kell szívni, de az élethosszig tartó önképzés is kiemelten fontos. Egyetemi tanárként hogyan látja ezt a kérdést?
– Olyan mértékben változik és gyorsul a világ, hogy ma már végképp nem lehet a 20–30 évvel ezelőtt megszerzett tudásra alapozni egy teljes szakmai karriert. Ezért elengedhetetlen a folyamatos tanulás, az új ismeretek megszerzése és az önképzés.
Van-e olyan útravaló, tanács, amit rendszeresen megoszt a hallgatóival?
– A tanácsom az, hogy ne magoljanak, hanem értelemmel tanuljanak. Például a definíciók esetében nem az a cél, hogy szó szerint megtanulják azokat, hanem hogy elemeire bontva megértsék mindegyik összetevőjét. Ha így közelítik meg a tanulást, illetve elsajátítják ezt a gondolkodásmódot, a magolás szükségtelenné válik, a megszerzett tudás is tartósan megmarad, és ez a hozzáállás hosszú távon sikeressé teheti őket.
Mi volt a legnagyobb tanulság, amit egyetemi évei során levont?
– Egyedüli magyarként, szerb többségű közegben is elérhetők a célok, ha az ember hisz önmagában, következetesen és rendszeresen dolgozik. A sikerhez kitartás és elhivatottság kell: az a képesség, hogy bármennyi kudarc után is újra fel tudjunk állni.
Ön szívügyének tartja a Vajdasági Jogászösztöndíj Programot. Örvendetes, hogy egyre több fiatal él ezzel a lehetőséggel. A többéves stagnálás után végre jelentősen nő a magyar ügyvédek, jogászok, bírók száma. Mit jelent ez a változás a közösség számára?
– Öt évvel ezelőtt indult el a program, mert világossá vált, hogy ha nem lépünk, eltűnhetnek a magyar jogászok a pályáról. Kezdetben 15–20 fiatal jelentkezett, mostanra ez a szám 33-ra nőtt. Az első generáció most végez, és már megjelentek az első gyakorlati pozitív hatásai a jogászösztöndíjnak. Van egy lista, melyből a különböző intézmények, ahol jogászokra van szükség, könnyen választhatnak szakembereket, és ez a bázis a jövőben csak erősödni fog. Hasonló ösztöndíjprogramok indultak orvosi, fogorvosi és közgazdász tanulmányokat folytató egyetemisták számára is. A jövőben ez még más hiányszakmákra is kiterjeszthető.
A beszélgetés elején említette, hogy soha nem akart máshol élni. Mit jelent önnek Szabadka, Vajdaság, Szerbia?
– Lokálpatrióta vagyok. Elsősorban szabadkai lokálpatrióta. Sosem tudtam elképzelni, hogy máshol éljek. Azt tartom fontosnak, hogy amíg a politikai munkám mellett belefér az is, hogy az egyetemen dolgozom, addig azt érjem el, hogy minél többen itthon maradjanak, minél többen a jogi szakmát válasszák, és hogy közöttük minél több magyar legyen.
Nyitókép: Dr. Pásztor Bálint (Fotó: Molnár Edvárd)
