Farkas István közel harminc éve hajléktalan (Fotó: www.24sata.rs)
Ha józan ésszel végiggondoljuk, legnagyobb természeti kincsünk, erőforrásunk a „tehetség”. Nem kizárólag a magas tudományban, az élsportban, a művészi produkciók terén, hanem az élet minden területén az lenne az igazán kívánatos, hogy az első sorokban a tehetséggel, tudással fölvértezettek tennék a dolgukat. Vinnék előbbre világunkat, mert miként Hamvas Béla írta a Mágia Szutra oldalain, az embernek nem környezete van, hanem világa. Csakhogy ez a tétel mára megfordulni látszik.
Tarr István, akit csak a nóta és Marcella vigasztal (Fotó: Fekete J. József)
A közelmúltban a szerb nyelvű sajtóban jelent meg egy cikk Farkas Istvánról, a hajléktalan költőről. Hidak alatt, vagy bontás előtt álló, elhagyatott házakban él, konténerekből táplálkozik és ruházkodik. Az ötvenéves roma férfi két verskötetet jelentetett meg, egyet meg magyarról szerbre fordított, állítólag manapság is bedolgozik újságoknak, civil szervezetekben működik, utolsó bejelentett munkahelye 1985-ben volt a zombori Akkumulátorgyárban.
Ezt követően a civilekkel kezdett dolgozni, és eltűnt szülővárosából, Zomborból, Újvidékre költözött. Viszont többször megjelent a zombori sajtóházakban és érdekes fölméréseket, majd elemzéseket végzett. Azt hittem, beindult neki, megteremtette az egzisztenciáját. Aztán a 24sata.rs oldalon olvasom a nyúlfarknyi, de annál megdöbbentőbb írást róla.
Farkas Istvánt nagyon jól ismerem, együtt dolgoztunk a kétnyelvű Pokret ifjúsági lapban, a Zombori Rádióban, választékos beszédű, kellemes modorú, ihletett hangú költő, néha kisegítettem néhány pakli cigaretta árával, mert jövedelme csupán a tiszteletdíjakból akadt, azt pedig már a nyolcvanas években se osztogatták bő kézzel. Szép eredménnyel fejezte be a Pedagógiai Főiskolát, de diplomához nem jutott – mert beszédhibás volt, és emiatt nem lehetett pedagógus. Furcsa módon ezt se a fölvételinél, se tanulmányai során nem közölte vele senki. Mesélte, még zombori évei alatt, egyik kemény télen saját eladatlan versköteteinek föltüzelésével igyekezett némi meleget varázsolni a vaskályhájába. Nem tudom, érhet-e ennél nagyobb trauma, megaláztatás, meghasonulás egy költőt. Most kukázik, minden álláshirdetésre jelentkezik, de mindenhol elutasítják. A szerb lap újságírójának panaszolta, hogy ha sikerül is valamelyest rendbe hoznia külsejét, hiába megy az állásinterjúkra, fölismerik az utcáról.
A Zombor melletti Nemesmiliticsen él az ugyancsak jobb sorsa érdemes Tarr István nótaszerző. Vagyis több annál, hiszen versíró, humorista, komponista, szövegíró, újságíró. De mindez csak úgy mellékesen. Vagy inkább főfoglalkozásként, fizetetlenül. Az ötvenhárom éves férfi családtalanul, magányosan él, 2000-től munkanélküli, földje nincs, géplakatos szakmájával nem tud elhelyezkedni, szociális segélyből tengetni napjait.
Közben folyamatos kapcsolatban áll Magyarország, Románia, Kárpátalja nótaénekeseivel, zeneíróival, a torontói magyar televízióval, ahol ugyanúgy játsszák fölvételeit, mint a vajdasági rádiókban és televíziókban, naponta 2–3-at, ennek ellenére a hazai szerzői jogvédőtől évi két alkalommal mindössze néhány ezer dinár jogdíjat kap. Negyven zenekönyvben és két zenei lexikonban szerepel, egyiknek társszerzője, a másiknak munkatársa volt. Több mint 250 szerzeményét vették lemezre. Zeneszerzőként megnyerte a Vajdaság, Šumadija, Szerbia és Jugoszlávia Első hangja címét, Szegeden újságírói díjat nyert, nótája aranybetűkkel szedve olvasható Budapesten a Kossuth Lajos Múzeumban. A torontálvásárhelyi VIVE állandó szerzője 1999-től, mintegy harminc nótáját játszották ezen a szemlén. Magyar, szerb, német és olasz szövegekre komponál, saját verseit inkább másokkal zenésítteti meg, de saját dallamaira is másoktól kér szöveget. Miként mondja, a saját túl közeli, folyton elégedetlen vele, minduntalan belejavít, és végül akaratlanul elrontja. A VIVÉ-n is egyetlen olyan nótája szerepelt, amelynek dallamát és szövegét maga írta.
Ír slágermuzsikát, instrumentális zenét, nótát, hallgatót, andalgót. Nem jelentéktelen megemlíteni, hogy a Vatikán által kiírt egyházi zenei pályázatra 6000 pályamű érkezett be, ebből 31-et választottak ki, amiből négy a militicsi Tarr István szerzeménye volt.
Az eddigiekből kitűnik, sikerkarrierről van szó. Pedig távolról se. Amikor találkozunk, szégyenkezve indítványozza, hogy a parkban üljünk le, mert nincs pénze, hogy megvendégeljen egy kávézó teraszán.
Aztán mégis a teraszon meséli, hogy tizenöt éven át vak édesanyját gondozta és ápolta, a zene szeretetét tőle örökölte, de a munkanélküliség és az ápolás fölemésztette összes tartalékát, szociális segélyből él. Korábban a zágrábi Arena hetilap rendszeresen fizetett humoreszkjeiért, tisztességes pénzt kapott a Szegeden megjelenő, országos terjesztésű Nótás Újságtól, amelynek tudósítója, de mára elzáródtak a csapok, abból, amire feltette életét, képtelenség megélni.
Ugyanakkor érzelmi életében és alkotói világában változást hozott, hogy nyolc hónappal ezelőtt Szegeden megismerte Marcellát, a barátnőjét. Harmonikus kapcsolatuk nyomán egyre több slágerdal, vidám csárdás kerül ki Tarr István műhelyéből. Mint aki az élettől is szeretné megkapni azt a boldogságot, amit eddig a nótaírás, a verselés jelentett számára.
Kallódó tehetségek? Farkas Istvánra rácsukódott a maga világának pincefedele, pedig Isten adta adottságokkal rendelkezett. Tarr István, aki mellesleg a hajdani 9–10. osztályban osztálytársa volt a jobb sorsra érdemes költőnek, a maga erejéből és önzetlen szakmai támogatóinak segítségével küzdötte föl magát az elismertség lajtorjáján. Két életút, közös nevezővel: a tehetség és az adottságok, még szorgalommal tetőzve se hoznak minden talajon virágot, gyümölcsöt még ritkábban. Vagy be kell lépni a mókuskerékbe, nyelni és úszni, vagy kívülállóként lesni, kihullik-e valami a mókuskereket hajtók etetőjéből.
S ilyenkor nem csupán a tehetség, hanem az egzisztencia kerül rossz pályára, amibe az egyén rendszerint belebukik, a közösségben pedig nem is tudatosul, hogy a tehetség elherdálásával a társadalom, vagyis maga a közösség károsul.
