(Fotó: Léphaft Pál illusztrációja)
A kilencvenes években történhetett, Magyarország belgrádi nagykövetségének egyik ünnepi fogadásán egy szabadkai politikus azzal a kérdéssel fordult hozzám, hogy hány magyar él Nyugat-Bácskában. Amikor meghallotta, hogy a lakosság számához viszonyítva 12,7 százalék, vagyis alig többen 12 ezernél, azt mondta, meglásd, húsz év múlva mindannyian fölköltöztök Szabadkára, vagy a Tisza mellé.
Hát, a jóslat ellenére maradtunk még magyarok ezen a tájon, hogy hányan, még nem tudjuk a legutóbbi népszámlálás után, csak azt, hogy például Zombor vonzásköréből tíz év alatt tíz és fél ezer polgár eltűnt. Azt viszont tapasztaljuk, hogy a magyarság létszáma jócskán megcsappant, mert minden esztendőben harcot kell vívni a magyar tannyelvű óvodák, iskolai osztályok megnyitásáért, a zombori gimnáziumban időről időre nem nyílik meg az első osztály a magyar tagozaton, mert a szülők szívesebben adják gyermeküket Szabadkára, Zentára vagy Magyarországra, noha a Zomborban végzett gimisek rendre akadálymentesen tesznek felvételi vizsgát mind a szerbiai, mint a magyarországi egyetemeken, tehát a képzés színvonalával semmi gond nincs. Csak hát a tömbön belüli szocializálódás sokkal szélesebb perspektívát nyújt a szétforgácsolódó peremléttel szemben.
A peremlét sajátos létforma, a provinciatudat létmeghatározó. Ezt a jelenséget a tömbben élő íróink műveiből is kiérezzük, ők Magyarországgal szemben fogalmazzák meg perifériára szorultságukat, és ehhez hozzájárul a szerb nyelvi környezeten belüli idegenségtudatuk is.
A centrum és periféria problematikus viszonyának kérdése a gyarmatosítással kezdődően vetődött föl, amikor az azonos anyanyelvűek, illetve egyazon állam polgárai lakhelyüktől függően elkülönböződő létfeltételek, gazdasági, szellemi és kulturális viszonyok, kapcsolatrendszerek, szokásrend, nyelvi környezet, klimatikus viszonyok, hitbéli és mitológiai hagyományok stb. közt éltek, aki a kolóniára került, provinciálissá vált (amiben persze mindig benne rejlett az egzotikum attribútuma is), aki pedig a gyarmatosító ország anyaterületén maradt, az függetlenül esetleges saját korlátaitól, alulképzettségétől és alulműveltségétől, a centrum egységes tömbje tagjának számított. A magyar köztudatba e két fogalmat, a centrumot és a provinciát, Trianon vezette be. Az egyik pillanatról a másikra Magyarországon kívül rekedt magyarok előtt hol hosszabb, hol rövidebb, de mindenképpen elnyúló időszakra megszakadtak a kapcsolatok, lecsatolták őket az addig egészségesen működő vérkeringésről, intézményrendszer nélkül maradtak. Az új határok kollektív katasztrófát okoztak, aminek természetesen egyéni áldozatok sokasága töltötte ki a keretét. És hogy ne higgyük, átmeneti időszakról van szó, ami addig tartott, amíg a Magyarország új határain kívül rekedt magyarság túl nem tette magát ezen a kirekesztettségen, amíg nem alakított ki új kapcsolatokat az új országuk többségi nemzete, a különszakadt nemzetrészek és az anyaország irányába. Emlékezzünk a Kádár-rendszerben érvényes megosztásra: volt költő és vidéki költő. Aki vidéki, az értelemszerűen provinciális. És ez a jelző akkoriban – lényegében ma is – elmarasztaló értelmű, mert leggyakrabban a műveletlenséggel, a tahósággal, a dilettantizmussal azonosítják. Noha a provincializmus nem önmagától adódó jelenség, ami műveletlenséget, bunkóságot feltételez, ezek legfeljebb következmények.
Ám nézzünk körül házunk táján, megfogyatkozott lélekszámú provinciánkban!
Kollégám említette, hogy a Magyar Szó Strandszépe akciójába egyetlen települést kivéve mindenki a tömbből, Szabadka, illetve a Tisza mente környékéről nevezett be, noha vagy másfél évtizeddel korábban a szórvány is jeles számban képviseltette magát a szépségversenyen. Mi lehet e jelenség oka, talán érdektelenség? – kérdezte.
Aligha hiszem, hogy ez lenne a közvetlen indíték, ám valamiféle revoltot magam is kiérzek mögüle.
De menjünk sorjában. A minap a Debreceni Egyetem egyik tudós professzora, tanszékvezetője volt több napig a vendégem, és egyik este kiültünk a városközpont egyik kiskocsmájának teraszára, ahol nyüzsögtek a fiatalok. Már az este, de napokkal később is lelkendezve mesélte, hogy kutatói munkája során huzamos időt töltött Franciaországban, Belgiumban, Spanyolországban, Szlovákiában, Romániában, de összesen nem látott annyi csinos lányt, mint ezen az egyetlen éjszakán. Szépek a szerb lányok, kétségtelen, de a magam tapasztalatából teszem hozzá, a nyugat-bácskai magyar lányok úgyszintén kétségkívül ugyanolyan gyönyörűek. Csak velük nem lehet találkozni a zombori éjszakában. Szüleik is a heti bevásárlást kora hajnalban intézik a piacon, mert az elmúlt két évtized során megváltozott lakossági összetétel nyomán már nem bóklásznak ezen a hajdani közösségi térségen, mert ez már nem az ő világuk. Egyszerűen szólva, egyre inkább bezárkóznak. Bizonyára közrejátszik a családok gazdasági helyzete is, hogy nem vállalják a szépségversenyekre utazgatás kiadásait, bár ez puszta föltételezés.
Másfelől, az itteniek figyelnek egymásra, az Ötös- és Négyesfogat kulturális műsorait kölcsönösen látogatják, akárcsak az újonnan divatba jött falunapokat, a hagyományos búcsúkat. Itt a régióban szinte mindenkinek van valami kötődése a különböző településekhez, ez pedig az egymásra figyelést ösztönző momentum. A föntebb említett revolt pedig szinte mindenütt egybehangzó, a régió alulreprezentált a vajdasági magyar médiában. Példaként mondják, egyes újvidéki vagy szabadkai események során a kamera nem meri mutatni a közönséget, mert kevesebben vannak, mint a föllépők, ezzel szemben a helybeli, nyugat-bácskai rendezvények zömmel teltházasak, de azokra nem jön ki a tévé, a rádió.
A mundér becsületére legyen, hogy a média egy bejelentő alapján képtelen megítélni egy helyi rendezvény súlyát, lokális jelentőségét és közösségi értékét, ráadásul szegénysége folytán közel se juthat el mindenhová, ahová meghívást kap. Ha kap. Mert ez a másik probléma. A szórványban tevékeny néhány önkezdeményező gyakran kishitű, eleve úgy áll saját munkájához, hogy a célközönségnek a legjobbat nyújtsa, ugyanakkor nem gondol arra, hogy a munka eredményét szélesebb közönség elé kell vinni, mert azáltal fölértékelődhet, megfelelő sajtóvisszhangot kaphat, és beilleszkedhet azokba az egyetemes folyamatokba, amelyek tevékenységi körére jellemzők. Így nem is értesíti a médiát. Ha meg igen, akkor visszacsatolódunk az imént említett problémához: nincs kocsi, nincs kamera, nincs hely az újságban…
S ha már itt tartunk, a szórvány-tömb-szélesebb közösség elkülönülésének gondjaiért mi újságírók is felelősek vagyunk. Vagy kevés bennünk a lokálpatriotizmus, vagy az önbecsülés, de talán az egymásra figyelés készsége is. Történik valami, több száz embert megmozgató, színvonalas esemény a környezetünkben, és adunk róla egy vérszegény, visszafogott jelentést, hogy bizony ez is megtörtént.
Mintha lenéznénk, vagy legalábbis érdektelennek tartanánk a környezetünk eseményeit, pedig egy hasonló súlyú fővárosi rendezvényről orrvérzésig cikkezik a sajtó. Önbecsülés híján pedig aligha érvényesülhetnek a megteremtett értékeink.
