Zagyva Tibor, Zagyva Mérey Emma és a szerző egy korábbi interjú alkalmával (Fotó: Virág István)
A június 26-án lezajlott martonosi megemlékezésen, ahol Werner Mihály apátplébános emlékhelyének fölavatása alkalmából Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes méltatva a kegyetlenül meghurcolt pap kiállását a martonosi lakosság mellett, a következőket mondta: „Méltó emléket kell állítani a magyarság mártírjainak. Dokumentálni kell a magyarság kálváriáját, üldöztetését, a Délvidéken legyilkolt vagy a Duna-deltába elhurcolt magyarok történetét, bemutatni a szülőföldjükről elüldözött felvidéki, a malenkij robotra elvitt kárpátaljai magyarság sorsát. A Budapesten létrehozandó »magyar Jad Vasem« feladata lenne emléket állítani azoknak a szerbeknek, románoknak, szlovákoknak is, akik az üldöztetés idején segítő kezet nyújtottak a magyaroknak.”
A menlevelet magyar betűs írógépen kopogták le
Zagyva Mérey Emma neve nem ismeretlen olvasóink számára. Elsőként sikerült rehabilitáltatnia Vajdaságban az 1944–45-ös partizán vérbosszú egyik áldozatát, az 1941-ben több tíz, de akár több száz zombori szerb polgárt saját és családja életével és vagyonával garantáló megmentőjét, édesapját, a köztiszteletnek örvendő Mérey István nyerges- és szíjgyártó mestert, akit – annak ellenére, hogy tizenegyen aláírásukkal igazolták, hogy neki köszönhetik az életüket – 1944-ben a partizánok a lánya szeme láttára elhurcoltak, később megkínoztak és kivégeztek. Emma asszony ugyancsak elsőként nyert nem vagyoni jellegű kártérítési pert az apja kivégzését követően elszenvedett fájdalomért, megalázásért és kiközösítésért, ám a bírósági ítéletet a szerb állam megtámadta, így az jelenleg még nem jogerős. Amint a törvény lehetővé tette, fiával, Zagyva Tiborral hozzáláttak a család konfiskált vagyonának visszaköveteléséhez. Tekintettel, hogy a család birtokában van a tizenegy aláírást tartalmazó menlevél, Zagyva Tibort Semjén Zsolt felvetése kapcsán kérdeztem.
– Annyit szeretnék javasolni Semjén Zsolt idézett martonosi beszédrészletének utolsó mondatával kapcsolatban, hogy a Nyugat-Bácska területéről, s elsősorban Zombor városából tizenegy szerb nemzetiségű lakosról már most tudunk, akik ezen vészkorszak legelején, 1944 novemberében aláírásukkal kockáztatták életüket, hogy konkrétan egy magyar ember életét megmentsék a városukból. Tudjuk, hogy nem sikerült nekik, de azt nem tudjuk, hogy ők maguk valamennyien túlélték-e ezen hőstettüket. Édesanyám és jómagam egyikükről, Nikola Bunčićról tudjuk, hogy túlélte, unokájával interjút is készítettünk legutóbbi zombori tartózkodásunk alkalmával. Érdekes volt az unokától hallani, ők mint zombori őshonos szerbek hogyan élték meg a ’44–45-ös vészkorszakot, hiszen elmondása szerint volt a közelükben olyan szerb, akit akkor, 1944 októberében amiatt hurcolt el a partizán csőcselék a magyarokkal együtt, mert a szomszédja azt mondta rá, hogy az utcán magyarul beszélt a magyar szomszédjával. Tehát ennyire veszélyes volt abban az időben a kiállás a magyar szomszédért, embertársért Zomborban és valószínűleg Vajdaság más városaiban is. Célunk, hogy felkutassuk a tizenegy szerb aláírást tartalmazó „menlevélen” szereplők többi leszármazottait is.
Találtak-e még valamilyen fontos dokumentumot abból az időből?
– Érdekességként említem, hogy találtunk egy szintén ugyanabból a korból, 1944-ből származó jegyzőkönyvet, amelyben az akkori Zombori Magyar Polgári Kaszinó nyolc vezetőségi tagjából ketten esküt tettek, hogy bármi történjék is, ők nem fogják Zombort elhagyni a következő öt évben, 1949-ig. Az eskü szövegét édesanyám őrzi, a nyolc aláírással, akik közül hatan tanúk, az esküt letevő kettő tag közül pedig az egyik anyai nagyapám, id. Mérey István nyerges- és szíjgyártó mester volt, akit a 11 szerb lakos által aláírt menlevél ellenére 1944. december 11-én elhurcoltak a partizánok. Úgy gondoljuk, hogy ezen nyolc aláírást tartalmazó 1944-es jegyzőkönyvnek méltó helye lehetne a mai Zombori Magyar Polgári Kaszinóban is. n Kik voltak azok, akik szerették volna megmenteni a nagyapját? – A „menlevélen” 11 zombori szerb lakos olvasható aláírása szerepel, ezeket még régebben megfejtettük, és fejből tudjuk őket, hat férfi és öt nő: Miloš Zurković, Nenad Kovačić, Živko Kovačić, Desanka Kovačić, Ružica Kovačić, Marija Galetin, Stevka Lutkić, Ivanka Čičovački, Pera Zurković, Nikola Čurčija és Nenad Bunčić. Érdekes ez az öt nő is, akiknek leszármazottaival találkozni szeretnénk. A közel 68 évvel ezelőtti „menlevélen” az áll, hogy az ő életüket is a nagyapámnak köszönhetik, de vajon nem az történhetett valójában, hogy nagyapám a férjeik vagy más férfi családtagjaik életeit menthette meg, csak a férfiaknak veszélyesebb volt aláírniuk? Ez különösen vonatkozik a Kovačić családra, ahol ma már édesanyám sem emlékszik már, hogy a nők milyen viszonyban álltak a levélben szereplő férfi családtagokkal. Nemkülönben érdekes az is, hogy Nikola Čurčija volt az egyetlen, aki nyíltan kommunistának vallotta magát, nagyapám mégis megmentette, mivel ő volt az egyetlen azok közül, akiket nagyon jól ismert, és tudta, hogy nem fogja becsapni azzal, hogy később felkelők, partizánok közé áll, hiszen nála dolgozott, mint a segéd-bőrdíszművesek vezetője még a húszas évek végétől. Édesanyám elmondása szerint a többi 10 aláírót a nagyapám nem ismerte ennyire közelről, mégis volt benne is és őbennük is annyi bátorság, hogy kiálltak egymásért. Lényegesek az előzmények is: 1944. október végétől 1944. december 10-ig a szovjet hadsereg sebészét helyezték el az oroszok édesanyámék házába, így emiatt addig nem esett bántódása nagyapámnak sem. Az igaz, hogy a házba legelőször, októberbenpár napra a bevonuló partizánok közül lett néhány bekvártélyoztatva a katonai igazgatás részéről, de akkor azok még nem bántották a nagyapámat. Ennek ellenére akkortájt már kezdték szedegetni össze az embereket, amit a családunk is észlelt. Mégis, amikor 1944. december 10-én áthelyezték az orosz sebészt a házunkból a sebtében felállított orosz katonai kórházba, már másnap megjelent lovas fogaton két partizán, akik elvitték a nagyapámat. Sejthette, hogy keresni fogják, mégsem ment el a házból, de a menlevél egyik példányát sem volt ideje elővenni, annyira hirtelen történt. Később nagyanyámék keresték a Kronich-palotában, de addigra már egy szerb sem mert vele oda elmenni. Nagyanyám elmondásából ismerjük, hogy volt egy nagyon gazdag és befolyásos szerb ember Zomborban, Gajin Vešo, aki gabona-nagykereskedő volt, és nagyapám őérte is elment 1941-ben a régi városházára kimenteni, de 1944 decemberében, mikor nagyanyámék kérték, jöjjön el velük a Kronichba, azt felelte: „Izvini, ali sada su drugačija vremena” (Bocsáss meg, mostanság más idők járnak.). Ő sem írta alá ’44 novemberében a menlevelet, pedig nagyanyámék még időben megkereshették, ugyanúgy, mint a zombori orvosnőt, Nada Čovićot, akinek a családjából szintén megmentett valakit a nagyapám. Ő sem mert kiállni, pedig elég nagy befolyással bírt.
Olyan esetet, hogy valamelyik szerb lakos elment személyesen a magyar társáért a Kronichba, egyetlenegy esetet tudunk: édesanyám ismeri annak a magyar, akkor nagyon fiatal labdarúgónak a nevét, akiért elment két-három szerb labdarúgótársa a Kronichba. Állítólag ez volt az egyetlen eset, amikor egy magyart szerbek személyesen mentettek ki a partizánok karmai közül.
Máig meddig jutottak az egykori aláírók utáni nyomozásban?
– Annyit tudunk, hogy Nikola Čurčija és Nenad Bunčić túlélték 1944–45-öt, de őket is meghurcolták a háború után. Nem tudjuk, a többieknek milyen következményeket kellett viselniük az aláírásaikért. Nenad Bunčić unokájával tehát sikerült már beszélnünk, akinek nagyapja mesélte, hogy az életét köszönheti a nagyapámnak. Mindannyian megérdemlik, hogy nagyapám egykori házán bár emléktábla hirdesse bátorságukat és emberségüket.
