A bácskertesi (kupuszinai) tájházban időszaki kiállításon mutatták be Silling N. Mária és dr. Silling István gyűjtése nyomán a faluban fellelt konyhai hímzett falvédőket. A néprajzosok számára biztosan érdekes a kiállítás, de nekem, tekintettel arra, hogy se a néprajzhoz, se a művészi textíliához nem konyítok, nem nyújtott igazi élményt.
(Titokban az erotikus tartalmú, nyilvánosság elé tárt üzeneteket kerestem rajtuk, de ilyenből mindössze egy akadt a falakon.) Anyai nagyszüleim konyhai fekhelye mellett ugyan volt egy erdei patak körül gyülekező szarvasokat ábrázoló szőtt falvédő, de az ipari munka volt. Szüleim konyhájában is lógott egy ideig egy Fekete szárú cseresznye / rabod lettem szép menyecske nótaidézettel hímzett zsánerkép, de nem emlékszem rá, volt-e cseredarabja. Sokáig ebben merült ki falitextil-kultúrám.
A falvédők iránti idegenkedésem kialakulásához kétségkívül hozzájárult az Új Symposion hajdani száma, amelyben bőséggel illusztrálva jelentek meg a neoavantgárdon cseperedett ízlésem számára bugyuta szövegek és képi ábrázolások. (Itt most hosszabb-rövidebb időre álljunk meg, amíg a néprajzosok és a népi kultúra szószólói rám lövik összes muníciójukat, és kidühöngve magukat egyáltalán hajlandók lesznek tovább olvasni vallomásom.)
Tény, hogy engem se fából faragtak, megérint a népművészet, folklórügyben tanultam is valamicskét hajdanán. Csakhogy a XX. század elején elterjedt, előre kirajzolt mintázatú, asztal, illetve ágy fölé függesztett falvédők számomra kevésbé illeszkednek a népművészet körébe, inkább a polgárosodás felé tartó kultúra uniformizált lenyomatának tartom őket. A lányok, asszonyok ezrével varrták és hímezték az asztalterítőket, kefe- és fésűtartókat, hokedliterítőket, de a falvédők jámbor feliratai egységes ízlésvilágra, vágyott erkölcsi rendre utalnak. A falvédőn ábrázolt családban a nő szorgos, a férj józan, a fiatalok szerelmesek, az egymástól elszakítottak hűségesek, erkölcsi rend és vallási buzgalom uralkodik a famíliában.
A Silling házaspárnak köszönhetően azonban egy olyan lakástextil került a szemem elé, amibe nyomban beleszerelmesedtem. Nem került a kiállított darabok közé, mert helyesírási hiba van benne, meg eléggé suta, és számomra ez a bája, ez avatja műalkotássá. A szöveg a hagyományos Házi Áldás szövege, ezrével akad ilyen falvédő, de ezen az előrerajzolt minták közé nem a szokványos módon helyezte el a sorokat a falvédő készítője. Betű szerint idemásolom:
Háziáldás.
Hol hitott szeretet
Hol szeretet ott béke
Holbékeotáldás
Hol áldásott
Isten nincsen
Hol Isten ott szükség
Nekem már a cím után kitett pont is nagyon tetszik, a XIX. századi helyesírási normát idézi föl, a sorkezdő illuminációk, a piros cérnával kivarrott kezdőbetűk meg egészen a középkori kódexek világába vezetnek. Az áldás utolsó két sora pedig nagyon profán, sőt eretnek gondolatokat támaszthat, hiszen így olvasható: Isten nincsen, hol Isten, ott szükség. De korántsem erre gondolt a drága hímzőasszony! Egyszerűen a kelleténél nagyobb betűkkel varrta a szöveget, ezért is szorította egymáshoz a betűket, olyannyira, hogy a harmadik sor négy szavát egymáshoz ragasztotta, és még egy t-betűt ki is hagyott. Amikor pedig eljutott az utolsó sorhoz, kifutott az előre megmintázott keretből, a „nincsen” szó már nem fért ki. De sebaj, a fölötte álló sor közepén csupán egyetlen szó állt, hát melléhímezte a lemaradt szót. Jól elkülönítve, fölrúgva a szövegkompozíciót, hogy érzékeltesse, nem ehhez a sorhoz tartozik.
Bájos, nem? Feltételezni se tudom, ki lehetett a falvédő készítője, eladósorban lévő lány, szorgos menyecske, vagy boldog nagymama, de csodálom, mert véghezvitte, amit eltervezett. A végén látta, hogy elfuserálta, de nem dobta el, hiszen a keze munkája, és azt meg kell becsülni. Ki tudja, mennyi időt töltött el az öltögetéssel, ki tudja, milyen alkalomra, kinek készítette. A Házi Áldás üzenete egyértelmű, mindenki számára ismert, azt félreolvasva se lehet félreértelmezni. Az alkotás ugyan sutára sikerült, csempe lett a szimmetriája, rossz a helyesírása, de benne érzem a töretlen hitbéli elkötelezettséget, és vele párhuzamosan az alkotó önbecsülését. A kéz munkájának becsületét.
