Nem ez a neve, de hívjuk inkább Zsanának, mint Zsanettnek, mert az utóbbi esetben a szemfüles olvasónak ebben a szövegben nem óhajtott képzettársítása támadhat egy ifjú gépkocsivezető hölgy és a közlekedési rendőrök esetével.
Zsana tiszteletdíjasként sertepertélt a szerkesztőségben. Zenés, beszélgetős, valamint gyermekműsorokat vezetett, de minden gyerekekkel kapcsolatos akcióban részt vett, gyűjtéseket szervezett az árváknak, a fogyatékkal élőknek. Talpraesett lány, interneten kapcsolatba lépett egy amerikai rock banda tagjával, aki egy zágrábi koncertjét megelőzően leutazott Zsanához a kisvárosba, és megkérte a kezét. Balul végződött a látogatás, Zsana apja, aki maga is zenész, látván a kérő korát, vagy egyéb oknál fogva, ki tudja, de kiadta a kérő útját. A lány egy ideig még ábrándozott, hogy elutazik a muzsikushoz Floridába, de Zsana szerelmi életének alakulása nem tárgya ennek az írásnak, és végképp nem tartozik az olvasóra.
A szerkesztőségben továbbra is sürgött-forgott a lány, s ha csak tehette, leült velem egy kávéra, néhány szál cigarettára. Akkor még nem tiltotta a törvény a munkahelyi dohányzást. Szívesebben időzött az irodámban, mint az egyetem padsoraiban. Nem tartozott közvetlenül alám, de végtére a munkaadója voltam. Kezdettől bensőséges viszonyt ápolt irántam, beavatott titkaiba, csalódásaiba, terveibe. Kétségkívül nagyobb bizalommal volt az idősebb férfiak iránt, mint korosztályával szemben.
Éppen egy hosszabb külföldi nyaralásról érkeztem, első munkanapomon repesve topogott az irodám ajtajában Zsana, és lelkendezve invitált a folyosóra, nézzem meg az újdonságot. Egy csendesen dörmögő kávéautomata állt a sarokban. A lány beszámolt róla, hogy távollétemben a gép teljes kínálatát már kipróbálta, javasolta, nyomban vesz nekem is egy pohárral a legjobból, majd kifejtette, ezzel a géppel végre elérkezett a Kánaán, betört Európa Szerbiába.
Zsana huszonnyolc éves volt ekkor, egyetemi hallgató, és korábban még nem látott kávéautomatát.
Ugyanebben az évben unokatestvére meghívta Németországba, hogy töltse nála a szilvesztert. Zsana utazgatott a nagykövetségre, hordozta az okmányait, de a vízumkérelmét azzal ütötték el, hogy korábban még nem járt külföldön. De mikor járhat, ha most sem utazhat? Végül kivárta a vízumliberalizációt, elutazott, majd alig egy hónap után hazajött, fogta a szükséges iratokat és visszautazott. Ügyes lány, próbaidőre leszerződött egy több nyelven sugárzó rádióállomáshoz, ám hamarosan kitelt a napszám, újra az irodámban kávéztunk. Az automatából. Képtelen volt beilleszkedni, munkatársai nem barátkoztak vele, éreztették vele, hogy idegen, kinézték maguk közül, sőt lenézték.
Hamarosan azzal keresett föl, hogy szerezzek neki szállást valamelyik budapesti kollégiumban, mert munkát kapott egy ottani ifjúsági alapítványnál. Meglett a szállás, meglett a munka, Zsana azt mailezte, hogy minden rendben, soknemzetiségű csoportban dolgozik, jól kijönnek egymással, csak a portás szekálja, mert éjjel későn jár haza.
Aztán egyszer csak már megint a kisvárosban találkoztam Zsanával. Kérdezgettem, mi történt, amire előbb csak annyit válaszolt, hogy ismét csalódott az emberekben. Végül a korábbi bizalmas viszony emléke megoldotta a nyelvét. A szerbiai sajtó szemlézése és kivonatolása volt a feladata, de főnöke minduntalan elégedetlen volt a jelentéseivel. Csak hosszú idő után tudta meg, azért, mert az elvárásokhoz mérten nem festett kellően sötét képet szülőhazájáról.
Erre Zsana hazapakolt. És azóta nem érdekli a kávéautomata, kizárólag török kávét fogyaszt.
