Kiefer Ferenc Széchenyi-díjas nyelvész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja 1931-ben született Apatinban. 1943-ban családjával Bajára költözött. Szegeden matematika-fizika szakos tanárként diplomázott, s német, majd francia szakon szerzett oklevelet és doktori címet. Tíz éven keresztül igazgatóként vezette a MTA Nyelvtudományi Intézetét, professor emeritus, a stockholmi és párizsi egyetemek díszdoktora, a szemantika és a nyelvi pragmatika elismert kutatója.
Elsőként arra lennék kíváncsi, hogy kiskamaszként, amikor a családjával Bajára költözött, mit vitt magával Apatinból?
Tanár úr, kétségtelen, hogy a nyelvkutatásnak léteznek matematikai módszerei, sőt anélkül a gépi fordítás elképzelhetetlen lenne, ám mégis szokatlannak tűnik, hogy valaki szűk egy évtizeden belül a természettudományok vonzásköréből átkerül a bölcsésztudományok terepére.
– Pályám nem egészen az én döntésem mentén alakult, ebbe beleszólt Rákosi elvtárs, a kapitalistának minősített családi háttér, egyebek. Baján a cisztercita gimnáziumba jártam, amit 1948-ban államosítottak. Akkor faliújságot szerkesztettem, de nem egészen abban a szellemben, ahogyan az új iskola elvárta, úgyhogy 1949 februárjában az ország összes iskolájából kirúgtak. Akkor már 18 éves voltam, és az akkori törvények szerint a munkanélküli személyeket azonnal le lehetett tartóztatni. Ezért elmentem Sztálinvárosba (ma: Dunaújváros) raktárosnak, onnan kaptam amnesztiát, hogy továbbtanulhatok, így kerültem a Fazekas gimnáziumba, Pestre. Voltaképpen pszichológusnak készültem, ahhoz azonban először pszichiátriát kellett tanulni, de oda nem vettek föl, se francia nyelvre. Végül a kitűnő érettségimnek köszönhetően jutottam be a matematika-fizika szakra, ami addig meg sem fordult a fejemben. De nem bántam meg, a matematika tiszta szakma, ott nincs semmiféle ideológia. Diploma után Soltvadkertre kerültem, ahol az általános iskolában általában nem a szaktárgyamat tanítottam, hanem tornát, éneket, németet. Ott találkoztam először a katolikusokon és zsidókon kívül más hitű emberekkel, és a homoki borral. Soltvadkerten az 1956-os forradalomból semmit sem észleltem. A rádióból természetesen értesültünk az eseményekről, de „élőben” mindössze annyi történt, hogy kokárdát tűztünk, majd levettük, egyszer valakik orosz könyveket akartak égetni, de tanárként megakadályoztam. Mondtam, könyvet legfeljebb nem használunk, de nem égetünk.
Soltvadkertről Bajára került.
– Négy évet töltöttem az éppen megnyílt német gimnáziumban, ahol matematikát tanítottam németül. Időközben újra megnyíltak a nyelvszakok az egyetemeken, én is beiratkoztam Szegeden a bölcsészkarra, és a bajai éveim során elvégeztem a német nyelv és irodalom, illetve a francia nyelv és irodalom szakokat. Ezt követően megint a véletlen irányította a pályámat. Mivel a bajai német gimnázium valamiféle mintaiskola volt, gyakran jártak le Pestről küldöttségek, órákat is látogattak. Egyik ilyen alkalommal Hutterer Miklós, a német nyelvjáráskutatás kiemelkedő tudósa, hallván, miként adom elő német nyelven a matematikát, azt javasolta, legyek nyelvész, mert a nyelvismeret és a matematikai tudás már eleve adott hozzá. Én azt se tudtam, mi a nyelvészet, mert az, amit az egyetemen tanítanak nyelvi szakokon, nem nyelvészet. Hutterer küldött néhány német és angol szakkönyvet, ezeket elolvasva kérésére a Nyelvtudományi Intézetben referáltam arról, hogy mit értettem meg a könyvekből, mire közölték velem, hogy fölhoznak Bajáról az intézetbe. Előbb az akadémia Számítástechnikai Intézetébe kerültem, mert még nem volt nyelvészi képesítésem, s matematikusként a matematikai nyelvészettel, a gépi fordítás kérdéseivel foglalkoztam. 1965-ben kaptam egy amerikai ösztöndíjat, egy évet tanultam ott, voltaképpen akkor sajátítottam el a különböző nyelvészeteket.
A nyelvészeten belül milyen területen dolgozott leginkább?
– A számítógépes nyelvészettel kezdtem, ebben benne volt a gépi fordítás, az adatfeldolgozás. Amerika után teljesen az elméleti nyelvészet felé fordultam, és azon belül is a magyar nyelvészet irányába. A magyar leíró nyelvészet nagyon lemaradt a nagy nyelvektől, a románok és a horvátok is előbbre jártak tőlünk, rájöttem, hogy a magyar nyelv kiaknázatlan terület, és az utóbbi harminc évben szinte kizárólag ezzel foglalkozom.
A magyarországi és a vajdasági nyelvjárások több tekintetben is különbözőségeket mutatnak. Önnek mi a véleménye a magyar nyelv állapotáról?
– A nyelv él és virul. Vannak, akik azt állítják, hogy a nyelv romlik. A hús romlik, a nyelv viszont nem romlik, hanem változik, és ez a változás különösen ott érdekes, ahol kisebbségi nyelv a magyar. Tizenöt–húsz évvel ezelőtt volt egy vita arról, hogy egy- vagy több központú-e a magyar nyelv. Volt egy olyan állítás, hogy a felvidéki vagy a délvidéki magyar nyelv ugyanaz, mint az anyaországi. Ez nem igaz, nem is lehet az. Van egy vajdasági variáns, ezt már korán észrevettem, amikor Újvidéken kézbe vettem a Magyar Szót, és azt tapasztaltam, hogy mi ezt nem így írnánk le Budapesten, más a stílus, más a szóhasználat. Ezzel viszont semmi baj sincs, és ez az elkülönböződés tovább folytatódik, jövevényszavak, kölcsönszavak bukkannak föl a nyelvben. A magyar nyelv a jövőben egyre inkább több központúvá válik, és ez így jó. Több dolguk lesz a nyelvészeknek.
Most, hogy 69 év elmúltával hazalátogatott a szülővárosába, milyen érzéssel járta Apatin utcáit, milyen változásokat tapasztalt?
– Jó adag nosztalgiával, s egyben megrökönyödéssel, mert történt a városban néhány barbár változás. Okos várostervezéssel nem történhetnének olyan utcakép-módosítások, mint amilyenek megtörténtek. De a szülővárosomat még egyszer látnom kellett.
Baja is meghatározó volt az életemben, Szeged is. Talán azt mondhatnám, a hazám az Alföld. Budapest csak munkahely volt.
