Január 23-án jelent meg Újvidéken az Ulazak mađarske vojske u Bačku i Baranju 1941. (A magyar hadsereg 1941-es bevonulása Bácskába és Baranyába) című könyv, amit dr. Drago Njegovan rendezett sajtó alá. A szerző 2010-től fogva a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia Magyar Tudományos Akadémiával való együttműködését koordináló bizottságának tagja, és a mostani kötete a két akadémia által a második világháború vajdasági eseményeinek feltárására létrehozott vegyes bizottság munkaprogramjának keretében jelent meg.
A kiadvány voltaképpen a Zločini okupatora i njihovih pomagača u Vojvodini
(A megszállók és kiszolgálóik bűntettei Vajdaságban) című, az újvidéki Prometej Könyvkiadó és a Malo istorijsko društvo (Kis Történelmi Társulat) által jegyzett sorozat negyedik kötete. Az előző három az újvidéki razziát, a szerémségi rögtönítélő bíróságokat, valamint a zsidókkal szembeni bűntetteket dolgozta fel, a következő pedig a vajdasági németség háború alatti magatartásáról szól majd.
A kötet előszavának második mondatában a szerző leszögezi, hogy „az új európai világrend náci-fasiszta projektumának legtöbb áldozata a szerbség soraiból került ki”. Itt nyomban elbizonytalanodtam, tudtommal a második világháború jugoszláv áldozatait soha nem írták össze nemzetiség szerint. Sőt miként mindenütt, itt is akadt némi gond a számok körül. Az 1945. május 26-án kelt hivatalos jelentés összesen 1 685 000 áldozatról számol be. Ezt a számot a háborús bűncselekmények föltárására létrehozott állami bizottság 1 706 000-re növelte. Végül 1964-ben a háborús kárpótlás követelésének mellékleteként az államnak újra össze kellett számolnia az áldozatokat, s akkor 597 323 személyt sikerült nevesíteni. A bizottság erre még rászámolt 20–30 százalék ismeretlen áldozatot, így a végleges szám 750–780 000 főre volt tehető 1964-ben. A kutatók szerint ehhez még hozzá kell tenni mintegy 200 000 megölt quislinget, és így jutunk az áldozatok reális számához. A szerb történészek szerint ebből a legtöbben szerbek voltak, és bizonyára igazuk van. Csakhogy a tárgyalt könyv előszava az új világrend kontextusában említi az áldozatokat, ami félrevezető, vagy legalábbis megtévesztő. Az 1939-es lakosságszám függvényében a második világháború idején Jugoszlávia lakosságának 3,71 százaléka veszett oda. Lengyelországban ez az arányszám 16,07 százalék, Litvániában 13,71 százalék, és ugyanennyi a Szovjetunióban is.
E kitérő után térjünk vissza a kötethez, ami végtére is nem történészi fejtegetés, hanem dokumentum, mivel integrális formában adja közzé a második világháború végén a Vajdaság területén, természetesen „a megszállók és csatlósaik által” elkövetett bűnök föltárására létrehozott tartományi bizottság jelentését. A Vajdasági Múzeumban őrzött dokumentumot korábban is fölhasználták a kutatók, de a teljes szöveget eddig nem láthatta a szélesebb olvasóközönség.
A bácskai és baranyai tényfeltáró bizottság 1944. november 21-én alakult meg Újvidéken, és fél évvel a második világháború befejezése után, 1945. november 22-én már be is nyújtotta jelentését a tartományi bizottságnak. A jelentés a szerbekkel, szlávokkal és zsidókkal szembeni atrocitásokat vette számba, és megnevezte azok kezdeményezőit, végrehajtóit, és ez alapján történtek a felelősségre vonások a jugoszláv katonai és polgári bíróságokon.
A kiadványt a Vajdasági Múzeum gyűjteményéből származó fotóanyag egészíti ki.
A történészek majd elolvassák, szakmai szempontból minősítik a könyvet, számomra a zombori vonatkozások voltak fontosak, azokat kerestem a jelentésben. A városra vonatkozó fejezet záró megállapítása szerint Zombor szerb, szláv és zsidó lakossága semmilyen okot nem adott a véres megtorlásra, a magyar oldalon ugyanis egyáltalán nem esett áldozat, ennek ellenére 67 szerb, szláv és zsidó polgárt öltek meg. A jelentés készítői leszögezik, hogy a csoportos kivégzések a honvédség bevonulását követően történtek, számos magas rangú magyar katonatiszt szeme láttára, ami alapján joggal feltételezhető, hogy a letartóztatások, kínzások, kivégzések és fosztogatások a magyar hadvezetés jóváhagyása mellett, sőt akár kezdeményezésére történtek.
Ezen a felvételen az Apatini út van feltüntetve, de valójában a Vajdasági utcában készült a fotó
A jelentés Bácska és Baranya területén 947 háborús bűnöst nevesít, közülük 78 katonai személy, a többi pedig civil. A bizottság csupán Zombor városában 98 polgárt jelölt meg háborús bűnösként, vagyis a 869 civil több mint 11 százalékát. Meglehet, hogy többet is, mert a névsorban néhol hiányzik a tartózkodási hely föltüntetése, vagy az áll helyén, hogy az illető menekülésben van. Több helyen a név mögött azt is jelezte a tényfeltáró bizottság, hogy a személyt már elítélték, tehát nemcsak a bizottság dolgozott gyorsan, hanem a bíróság is. A háborús bűnökkel gyanúsított csaknem ezer személy között a legtöbb a magyar, de akad köztük bunyevác, szerb és izraelita is. Némelyiküknek csupán a vezetéknevét sikerült feltárnia a bizottságnak. A kötet nem jelzi, hogy szöveghű vagy gondozott közlésben hozza a dokumentumot, de a nevek helyesírásában igencsak nagy a zűrzavar, néhol szerb átírásban jelennek meg a nevek, keveredik a cirill és a latin ábécé, a magyar ékezetek pedig gyakran eltolódnak, áthelyeződnek. A képanyagban is vannak ismétlődő, csupán változó kivágásban megjelenő dokumentumok. Az egyik kirívó figyelmetlenség éppen Zomborhoz kötődik, Slavoljub Dedić magiszter, műkedvelő múltkutató hívta rá föl a figyelmem. A könyvben két azonos, ám más szögből készült fotó jelent meg, az egyik aláírása szerint Zomborban, a Bezdáni úton történt kivégzést ábrázolja, a másik alatt pedig az áll, hogy az esemény az Apatini úton történt. Dedić megállapította, hogy voltaképpen a Vajdasági utcáról (az egykori Bajai útról) van szó, a fölvételt a 31-es számú ház elől készítették, és a 24–30 jelölésű épületek láthatók rajta.
Laikus olvasóként is zavar az ilyen pontatlanság, a magyar és a szerb akadémiák munkaprogramja megvalósításának részeként készült dokumentum esetében még inkább. A szöveggondozási mulasztások mellett hiányolom azokat a vallomásokat is, amelyekre a tényfeltáró bizottság ugyan hivatkozik, azokra alapozza megállapításait, de nem kerültek be a dokumentumba. Hiszen ezek a vallomások nagyon fontosak lesznek akkor, amikor a tényfeltáró bizottság eljut az 1944/45-ös megtorlás földolgozásáig.
