Fő a kocsonya a villanytűzhelyen, a fokhagyma átható illata betölti a házat. A cserépkályhákban éledezik a tűz, kellemesen pattog a parázsra kapó fa, és már érezhető az egyik kályha tetejére helyezett konzervdobozban álló vízbe csöpögtetett fahéj-kivonat kipárolgása, de a készülő kocsonya illata elhódítja tőle a teret. Eszembe jut volt kollégám, aki a lakótömbben álló lakásában megtiltotta a nejének, hogy töltött káposztát, erdélyiesen töltelékes káposztát, ahogy meg mifelénk illik: szármát főzzön, mert napokig képtelenség a kárpitokba, függönyökbe beivódott „szagtól” megszabadulni. Soha nem mondtam el neki, és immár, mivel már nincs az élők sorában, nem is lesz módom rá, hogy tudomására hozzam, én a tengeri apróhalat, a giricát, meg a kalmárhalat, a lignyét is előszeretettel készítettem odahaza, ráadásul fokhagymás, petrezselyemzöldes öntettel, és ezektől az ételektől talán két héten át is bűzlött a ház, a párom ilyenkor nem szívesen fogadott vendéget. Én meg úgy vagyok vele, ha az étel nem illatozik, jó íze se lehet.
Fő a kocsonya, és rettenetesen elégedett vagyok magammal, hogy egyáltalán sikerült beszereznem a hozzávalókat. Már nagyon régtől fogva nincs a családban disznóölés, nincs a kocsonyához hazai alapanyag, a henteseknél kell vadásznom körömre, farokra, fülre, nyelvre, noha aprócska koromban a nagyszülőknél a frissen pörkölt disznó füléből, farkából mindig igyekeztek kedvezni nekem a böllérek, de akkor utáltam, mert egy halott, az imént megölt jószág testének része.
A sűrűsödő lé átható illata, mintha csak Proust madeleine-süteménye lenne, a szalonnazsírban pirított fokhagymát juttatja eszembe, amit apám hosszú, téli sétáinkat követően készített.
A határban tett kósza kirándulások már-már rituális hétvégi programmá merevedtek cseperedő koromtól egészen a gimnázium befejezéséig. Az év minden szakában jártuk apámmal a határt, sétáltunk a szélvédő fasorokkal szegélyezett dűlőutakon, ezek némelyike magas löszszakadás alján vezetett, mintha csak kettészakadt volna a domb, a hasadék két peremét cserjék, bokrok övezték. Az anyatermészet kitárulkozó vulvája.
Életében velünk tartott Morzsa kutyánk, s mire a falu szélére értünk, vagyis megkezdtük volna a sétát, örömében annyit rohangált, hogy rátört az epilepszia. Ilyenkor 5–10 percen át meredten, megfeszülve hevert a földön, csak a szemével könyörgött segítségért, de nem tehettünk érte egyebet, mint a magunkkal vitt kulacsból vizet locsoltunk kilógó nyelvére. A roham múltával ugyanolyan vidáman és fürgén igyekezett kitalálni, egy-egy fordulónál ugyan merre indulunk majd. Nyaranként feltétlenül útba ejtettük a „fürdőt”, ami a határt átszelő patak kimélyített és kiszélesített medrében megfogott víz volt, állítólag a hajdanán a faluba költözött bicsérdista família ásta, hogy életreformjuknak megfelelően a természetben fürdőzhessenek. Igazuk lehetett, mert Morzsa is örömmel vetette magát a vízbe, kergette a lusta békákat és a fürge vízipockokat, gázlómadarakat a sás, káka és nád szövevényében. Télen mások is jártak ide, hogy fakorcsolyákkal iringáljanak a befagyott víztükrön. Ilyenkor mi másfelé vettük az irányt. A csípős levegőn kipirosodva állítottunk be a marhafarmra, bekéredzkedtünk az óriási, jószágmeleg hodályok valamelyikébe, fölmásztunk melegedni a szalmabálák tetejébe, a béresek általában megkínálták apámat pálinkával, olykor szalonna, sonka, kolbász is került mellé. Meg persze jóízű beszélgetés.
A falu közvetlen közelében három erdő is állt. Egyik sem természetes képződmény, úgy ültették valakik, hosszú, rendezett sorokban álltak bennük a fák, mintha arcukat égre emelve imádkoztak volna. Koronájuk legfelsőbb szintjén varjak laktak. Ha sötét fellegekben megjelentek a falu fölött, tudtuk, kemény hideggel kell számolnunk.
Amikor pedig hazaértünk fagyos téli sétáinkról, apám nekilátott a csemege elkészítésének, ami nem maradhatott el, bármi is készült ebédre. Először vékonyra szelt, tarajosra vágott szalonnát sütött serpenyőben, majd a visszamaradt zsírban apróra karikázott sárgarépát, petrezselyemgyökeret, meg ugyancsak vékony csíkokra szelt fokhagymát pirított. Más illata volt, mint a most készülő kocsonyának, de a kesernyés-sós, morzsásan omló fokhagyma íze feledhetetlen.
Mostanság autóval sétálok. Bámulok ki az ablakon, és semmit se látok a hajdani tájból. A marhatelepnek, és a köré épült takaros kis településnek nyoma sincs már, a kacskaringós határutak kiegyenesedtek, mértani alakzatba rendeződtek, a varjak alól kivágták a fákat, a szurdokokat eldózerolták, a tanyák egykori helyén csenevész bokrok kapaszkodnak a talajba. Mintha Isten mennyei vakolókanalával elsimította volna a földet, és ezzel letörölte volna a határ derűjét, semmitmondó laposságot kényszerítve rá.
Nem Isten cselekedete volt, hanem emberé. Megkeseredik számban a régen kóstolt, szalonnazsíron pirított fokhagyma-madelaine.
