A lövészárokban köszöntött rá az 1992-es esztendő a zombori Sekulić Stojanra. A frontvonalon töltött két karácsonyt, két újévet meg a házi védszentjének az ünnepét is. Megúszta, de ma sem érti, hogyan kerülhetett egyáltalán sor a háborúra, amelyben őt a gyermekkorában elhagyott szülőföldjére vezényelte vissza a hadsereg. A fronton töltött hónapok keményebb bajtársiasságot kovácsoltak, mint a tényleges sorkatonai szolgálat. Háborúztak, de közben senkit sem érdekelt, milyen nemzetiségű a bajtársa.
Sekulić Stojan 1952. március 3-án született a horvátországi Bilisani községben, de szülei később Őrszállásra települtek. Fiuk felnőve a vasút szolgálatába lépett, és Zomborba költözött. Ott kapta meg a behívót 1991 szeptemberében. Átvette, mert nem akarta a családját zaklatásnak kitenni. Tüzérségi egységével Švajcarnicába került. Ennek a horvátországi Dárda községtől mindössze három kilométerre eső falunak a magyar elnevezése Őrhely, ami a háborús időben igencsak találónak bizonyult. A településnek mindössze két utcája és alig kétszáz lakosa van. A tartalékosokat a háború elől elmenekült családok otthonaiban kvártélyozta el a hadsereg, Stojanék huszonhatan laktak egy sebtében elhagyott házban.
– Görcsbe rándult a gyomrom, amikor a szoba falán megláttam a gyerekek fotóit, és ez a szorongató érzés nem múlt el mindaddig, amíg haza nem kerültem – emlékszik vissza Stojan, aki egy 122 milliméteres önjáró tarack sofőrjeként teljesített szolgálatot. – Mit vihet magával az ember, ha rázörgetik az ajtót, hogy menekülni kell? Talán a pénzét, az okmányait. Folyton arra gondoltam, mit tettem volna én, ha ilyen szerencsétlenség ér bennünket, meg hogy mi van odahaza a szeretteimmel. Egyébként viszonylag jó sorunk volt, tető volt a fejünk fölött, tüzeltünk, melegben voltunk, olykor öten osztoztunk egyetlen szál cigarettán. A tarack ötfős legénységében volt egy magyar, egy horvát, egy ruszin meg két szerb. Ezt is csupán a nevek alapján sejtettük, mert senkinek sem jutott eszébe, hogy a másik nemzetiségét vagy felekezetét firtassa. Annyira egymásra voltunk utalva, az életünk függött a másiktól, hogy család híján családdá kovácsolódtunk.
A tartalékos behívó 45 napra szólt, ennek közel a duplája is eltelt, amikor elérkezett Stojan slavája, Szent Miklós, a házi védszent napja.
– Szoros kapcsolatban álltunk a helybéliekkel. A különféle vállalatok küldték nekünk a cigarettát, ezért amikor megérkezett a szállítmány, jutott belőle a szomszédoknak is. Megosztottuk velük az ellátmányunkat, néha annyi kondéros babot kaptunk, hogy három napig azt ette az egész szomszédság. Tény, hogy alkoholból sem szenvedtünk hiányt, de bizony jól is jött a dugi vodka, amikor reggelente kiosztották a vélhetően csutkából főzött teát. Persze a civilek sem voltak szűkmarkúak. Emlékszem, Jova Vasilićnak hívták a szomszédot, aki leölte a malacát, megsütötte, és együtt fogyasztottuk el. Azt mondta, bármelyik percben idelőhetnek egy gránátot, mind megdöglünk, és fölfalnak bennünket a disznók, úgyhogy inkább mi együk meg őket. A slavámra is a szomszédok sütöttek, főztek, együtt ültünk asztalhoz.
Stojan tartalékos ideje alatt hasonló módon, a civilek és a katonák közös étkezéseivel múlt el a katolikus és a pravoszláv karácsony, a szilveszter és a szerb újév is. Minden külsőséget mellőzve, befelé fordulva.
– Egyikőnk se beszélt soha arról, hogy mennyire hiányzik neki a családja, hogy majdnem belepusztul a bizonytalanságba, mi lehet odahaza. Ha valaki elkezdte volna, átszakadnak a gátak, és ki tudja, mit csinált volna a huszonhat egymásra utalt férfi, aki hiába várja a váltást, csak őrlődik, hogy mi szükség volt erre az egészre. Engem apám arra tanított, hogy amit magamnak nem kívánok, azt mással se tegyem – mondja Stojan.
Sekulić Stojan szüleivel nyolc-kilenc éves korában hagyta el szülőföldjét, hozzátartozói 1995-ig átköltöztek Vajdaságba, ő pedig 1992 óta nem járt Horvátországban.
– Komoly középkorú társaságot alkottak a tartalékosok, a fiatalabbakat bizonyára nehezebben lehetett összefogdosni, mint azokat, akik már családot alapítottak, gyerekeket neveltek. Az egységünkbe jellemző módon Topolya, Zenta, Nagyfény környékéről hozták a tartalékosokat. Szerencsére mi a front mögötti negyedik vonalban voltunk, és senkinek semmilyen baja nem esett. A nagy vallási ünnepek idején nem is voltak harci cselekmények. Engem 1991 szilvesztere a lövészárokban ért. Éjfélkor került rám a váltás, mondtam a társamnak, menjünk korábban az őrhelyre, nehogy lekaszáljon bennünket egy eltévedt golyósorozat. Éppen hogy bemásztunk a lövészárokba vagy inkább az óvóhelyre, kigyulladt fölöttünk az égbolt, mindenki lőtt mindennel, amit csak ért, de kizárólag a levegőbe. Én a tartalékos időm alatt egyetlen golyót sem lőttem ki. Úgy adtam le a Skorpiót meg az ötven töltényt, ahogyan átvettem.
Kilencvenöt nap elteltével érkezett a váltás. Mindenki kapkodta a holmiját, és igyekezett mielőbb átkelni a Dunán. Senkit sem érdekelt különösebben, ki kerül a helyére.
– Csakhogy túl voltunk már a Dunán! Bezdánban kora délután bevettük magunkat a Gidrány kocsmába, és csak búcsúzkodtunk hosszasan, egészen az utolsó zombori busz indulásáig. Sokkal erősebb kapcsolat alakult ki közöttünk, mint mondjuk a munkahelyen vagy a tényleges sorkatonaság ideje alatt – foglalta össze Stojan, akit 1995-ben újabb négy hónapra berángattak tartalékba, akkor Gombosnál állomásozott. Szerinte ez már olyan volt, mint a gyerekek háborúsdija. És a 1991 és 1993 közötti vérengzés, az üldözések, a békés emberek belekergetése olyasmibe, ami rémálmukban se fordult volna meg a fejükben ugyanilyen értelmetlen volt.
