Közelgett a karácsony, a szerkesztőségben mégsem azért volt ünnepi a hangulat. Egy hete mindenki a Szabad Európát hallgatta, a CNN-t bámulta, vagy épp a Magyar Televízióban próbált elkapni egy-egy hírfoszlányt arról, elfogták-e már a Kárpátok géniuszát, az egyetlen olyan kommunista diktátort, aki Moszkvától való függetlenségét színlelte, de ugyanakkor nagy országépítési rémképeit még Sztálintól tanulta, s beteges elképzelései megvalósítása útján még az sem érdekelte, ha éhen hal a népe.
Az egész világ figyelme Románia felé irányult. Mi, magyarok Tőkés Lászlót és a temesváriakat féltettük, de a szemünk sarkából a Bukarestben zajló eseményeket is követtük, s 1989 december derekától csak feszelegtünk a bőrünkben, mert sejtettük, hogy nagy dolgok történnek a szomszédos országban.
A vörös Trabant
Mucsi Géza a szokásosnál is jobban toporgott, a sörök ütemesebben fogytak, s a vörös szakállát folyamatosan vakargatta. December 23-án már a határokon kívül is tudták, hogy Ceauşescu az előző napon helikopterrel elmenekült az ostrom alá vett pártházból, s Bukarestben kaotikus a helyzet, mert a Securitate diktátorhoz hű alakulatai ellentámadást indítottak, s minden fontosabb középületet megtámadtak. Géza azonban tudott még valamit. Itthon volt barátja, Molnár Imre Los Angelesből, s az előző esték egyikén már biztosan összekacsintottak. Hogy Ani, a felesége látta-e a turpisságot, nem tudom. Egy biztos: amikor Géza hazaért, az útlevelét már nem találta. Keresgélte is órák hosszat, s közben lepergett róla Ani kérelme, könyörgése, majd tiltása. Eldöntetett. Megyünk Temesvárra!
A jármű megválasztása külön történet. Az anekdota úgy szól, hogy Imre és barátai vettek egy Trabantot Magyarországon, darabokra szedték, s időszakos dorbézolásuk után részenként csempészték Jugoszláviába. Volt, ahogy volt, a választás a vörösre festett keletnémet csodára esett, annak reményében, hogy csak nem kelti fel a securitatés szabadcsapatok figyelmét. (Később Imrééknek lett igazuk. A nagyszálló és az Opera közti parkolóban pont azokat a Mercedeseket lőtték szét, amelyeket a nyugati forgatócsoportok béreltek ki Magyarországon és Jugoszláviában, s amelyekre nagy betűkkel rápingálták: PRESS).
Másnap kora délután megindult a díszes társaság. A Trabant ütemesen trüttyögött Zsombolya felé, de előtte Csernyén betértünk egy boltocskába, mert vajdasági ember pálinka nélkül nem megy sehová.
Miután átleptük a Trabival a határt, 70-nel pereceltünk Temesvár felé.
A győzelem mámora
Kora este értünk az Opera elé, ahol a forradalmi válságstáb székhelye volt. A gyönyörű épületben nemzetiszínű selyemsálakat és kokárdákat viselő egyetemisták sürögtek-forogtak, s időnként feltűnt egy-két katonatiszt is. Teljes eufória uralkodott a bánsági nagyvárosban, s ez az érzés szinte azonnal magával ragadott minket is. A zűrzavarban azonban mégis volt egy előre átgondolt és jól működő rendszer. A forgatócsoportok és más média-képviselők mellé ugyanis odaszegődött egy-egy fiatal, aki elmagyarázta a helyzetet, és megmutatott mindent, amire kíváncsiak voltak a firkászok. Minket egy szép szőkeség, Adriana Jebelean ajnározott. Ő vezetett el bennünket egy katonatiszthez, majd a megyei kórház felé vettük az irányt, ahol szétlőtt polgárokat látogattunk meg, akik közül többen is kómában voltak és lélegeztetőgépek tartották őket életben (a Securitate tehát nem tartotta tiszteletben Ceauşescu azon parancsát, hogy éles lövedékkel csak a polgárok lábát kell célozni). Visszatérve az Operához, a téren már többezres tömeg gyűlt össze. Előkerült a nemzeti lobogó is, amelyből kivágták a kommunista címert, s a tüntetés már inkább népünnepélyre hasonlított. Az emberek minden rendbontás nélkül követelték a változást, mi pedig az Opera melletti nagyszállóba siettünk, hogy szobát béreljünk.
A dollár hatalma
A szálló foyer-jában nagy volt a nyüzsgés. Amerikai, japán, német, francia, magyar stb. újságírók próbáltak kiegyezni a recepcióssal, aki kitartóan rázta a fejét, mert idegen nyelveket nem nagyon tudott, az ő „nyelvén” (nem a románra gondolok) pedig csak nagyon kevesen szóltak hozzá. Emlékszem, a Magyar Televízió egyik mostani sztárműsorvezetője szinte verte a pultot, hogy micsoda dolog ez, hiszen ő J. L.! A szálló alkalmazottja azonban nem hatódott meg a neve hallatán, mert nyilván nem is ismerte. De különben is. Imre pillanatok alatt felmérte a szituációt, előhúzott 300 dollárt, s rögvest volt hotelszobánk.
Későre járt, így érdemben nem sok tennivalónk maradt. Legalábbis mi így gondoltuk. S ekkor olyan ütemben kezdtek el a dolgok pörögni, hogy a mai napig forog tőle a fejem.
Gépfegyverropogás a folyosón
Amíg a nép a téren ünnepelt, a Securitate emberei beszivárogtak a szemben lévő sugárút lakásaiba. Később úgy hallottuk, ezeknek a lakásfoglalásoknak is számos halálos áldozatuk volt, de az a mendemonda is járta, hogy bizony a lakótömbökben titkos járatokat építettek, s ezeken keresztül járt-kelt a titkosszolgálat. Tény azonban, hogy jól befészkelték magukat, és egy pillanatban tüzet nyitottak a tömegre. Az emberek hanyatt-homlok menekültek. Sokan a szálló folyosóin találtak menedéket, így hát nem volt pihenés, hanem peregni kezdett a kismagnó orsója, kattogott a fényképezőgép. Egyszerű polgárokat és magyarul beszélő kiskatonákat szólaltattunk meg, de érzésem szerint egy szekus is nyilatkozott nekem, mert egyfolytában arról beszélt, ő milyen becsületes ember, s semmi köze sincs az egészhez (később a bennlévők meg is cibálták a grabancát).
A tér elnéptelenedett, csak a szemetet sodorta a szél, ám kisvártatva megjelentek az orosz gyártmányú tankok, amelyek a sugárút és az Opera közé ágyazták be magukat. Nem tudom, Önök közül mennyien voltak olyan helyzetben, hogy mellettük 4-5 harckocsi dübörög. Félelmetes dolog, az erő ultimatív demonstrációja. A bátrabbja visszaszivárgott az utcákra, s a harckocsik mentén szemlélte az eseményeket. Az orvlövészek azonban nem nyugodtak. Mivel este volt, látszottak azok a helyek, ahonnan tüzelnek, de a katonák nyugodtak voltak, mert őket, a tank belsejében, nem érhette baj. Az utasítás azonban megérkezett. Mivel többeket is lelőttek (köztük azt a fiatal francia fotóst is, aki azt gondolta, újságírókra nem tüzelnek…), a monstrumok kupolái lassan az épületek felé fordultak. A csövek emelkedtek, és bumm!, odapörköltek néhányat. Nos, onnan többet nem lőttek, mert a célba vett balkon mellett a fél lakás is romba dőlt.
A válságstáb gyorsan intézkedett. Tudtak valamit. Megkértek bennünket, hogy saját biztonságunk érdekében menjünk a hotelszobáinkba, és türelmesen várjunk. A kisördög azonban nem aludt. Vakus fényképezőgépemmel az ablakból készítettem néhány felvételt, de csakhamar „meguntam” a kukucskálást, mert néhány lövedék az ablakunk mellett a falba csapódott.
Nem volt egyszerű a szobában ücsörögni. A folyosóról eltűntek a polgárok, s kínos, vihar előtti csend honolt a szállóban. Egyszer csak gépfegyverropogást hallottunk valamelyik emeleten. Aztán tisztán hallottuk, hogy a párbaj már a mi folyosónkon zajlik, és tudtuk, akár élet vagy halál kérdése, melyik fél nyitja meg elsőnek az ajtónkat. Még néhány korty pálinka, további feszült negyedóra, majd csend. Csend, aztán perceken belül bakancsok lépkedése az ajtónk előtt. Kiskatona kopogott be, és közölte, kiűzték a szekusokat az épületből. Huj, ez közel volt!
Hajnalig a történtek hatása alatt voltunk. Azt is elfeledtük, hogy időközben megszületett a Jézuska, s vele együtt a remény is. Hajnalra már visszamerészkedtek az emberek a térre. Sokan az alaposan szétlőtt Operát és a hotelt vizsgálták, többen pedig nekifogtak a szemét eltakarításának. Itt-ott vérfolt volt. Megérkezett Magyarországról a kenyér is, a taxisofőrök osztogatták a másfél kilós vekniket, s a temesváriak érezhették, nincsenek egyedül. Karácsony volt.
A Trabant átka
Át az Operába, megtudni mindent. Mi történt az éjszaka, mi várható a továbbiakban. A tisztek szerint könnyen megtörténhet, hogy ez volt a Securitate utolsó rúgása. A város főbb útvonalait a kezében tartotta a katonaság, s a közintézmények zömét is „megtisztították”. Vége? Talán. A nagyobb városokban talán. De mi van a kisebb településeken és falvakban? Mi van a határon? Nos, erre pontos választ nem tudtak adni a tisztek: „Azt garantálni tudjuk, a város pereméig sértetlenül kiérnek.” „És utána?” – hangzott a kérdésünk, amelyre már nem jött válasz, csak vállvonogatás.
A már említett szétlőtt, de még üzemképes rent-a-carok gyorsan „felszedték a horgonyaikat”. Mi is szedelőzködtünk, de szorongás volt bennünk, mert a Trabant nem feltűnő, de lassú, mint a csiga. Talán soha nem voltam még olyan hosszú úton, mint amilyen a Temesvár és a zsombolyai határ között húzódó néhány tíz kilométer. A Trabant a maga tempójával pöfögött, mi pedig csak az út mentét vizslattuk. Előugrik-e valaki abból a bokorból? Csapda van-e az a fa mögött? Zsombolyánál vannak-e szekusok?
Határőrnek még nem örültem meg annyira, mint amikor a jugoszláv egyenruhások az iratainkat kérték. Mindenki szívéről mázsás teher esett le, s immár száguldott velünk a vörös Trabi. Újra Csernye, ezúttal az első kiskocsma, ahol a feles többet ért, mint bármely nyugtató. Irány Újvidék, irány az otthon és a karácsony melege.
Kalandorok?
Velem még Zentáig ment az autóbusz. Szüleim szemében a megnyugvás könnyeit fedeztem fel, mulatozó barátaim szemében az örömöt, hogy viszontláthattak. A munkahelyi fogadtatás azonban már nem volt olyan szívélyes, mint otthon. Hiába volt az öt 90 perces, teli kazetta, hiába volt kétfilmnyi fotó, s hiába volt a videofelvétel.
„Ki küldött benneteket oda?” – tették fel a kérdést a feletteseink.
S tényleg. Ki, mi küldött bennünket? Erre a mai napig nem tudok pontosan választ adni. Sokan kalandoroknak tartottak, tartanak bennünket. Errefelé ugyanis nem divat vásárra vinni a bőrünket. Főleg akkor nem volt az. Akkor errefelé a kimért, az átgondolt és az öncenzúrázott cselekedeteket díjazták, a frissesség, az exkluzivitás másodlagos volt, mert még az sem dőlt el (nem határozták el a politikusok), hogyan kell kezelni az egész romániai forradalmat. Főleg úgy, ha azt egy magyar református lelkész ügye robbantotta ki.
A 450 percnyi hanganyag zöme veszendőbe ment, a videofelvételt sokáig nem is tudták leadni, mert nem VHS-ben készült, a fotók zöme meg a fiókom alján lapul azóta is.
Most már tudjuk, hogy a hatalmat Ceauşescu egykori „alattvalói”, a Kommunista Párt volt alvezérei kaparintották meg, s a következő hónapban bányászokkal és rendőrökkel verették szét azt a bukaresti, főleg értelmiségiekből és egyetemistákból álló tömeget, amelynek tagjai azért tüntettek, mert a kommunisták kihasználták a forradalmat. Mindez azonban nem változtat azon a tényen, hogy forradalom volt az a javából, s Európa egyik legsötétebb diktatúráját buktatta meg. Mindez nem változtat azon a tényen, hogy mi hárman is részesei voltunk az egésznek egy pillanatra.
Ez egy kicsit a mi forradalmunk is volt.
E sorok írója egy kiskatonát is megszólaltatott
A nemzeti lobogó alatt
A szemetet eltakarították másnap reggel
Reggel már a tankokból is kimerészkedtek a páncélosok
