„Ép testben épp hogy élek”. Kopeczky László nem is sejtette, hogy az évtizedekkel ezelőtt papírra vetett, s azóta már szállóigévé vált mondata mennyire a feje tetejére áll majd. Zseniális humoristánk nem tudhatta, hogy a 21. század elejét a számítógép uralja majd, olyannyira, hogy immár nem is tudunk nélküle élni, akár maroktelefon nélkül. Idegesek vagyunk, ha legalább félóránként nem rezeg a zsebünk, s belebetegszünk, amennyiben napi rendszerességgel nem ülhetünk le böngészni a világhálón.
A nyugati országokban már számos tanulmány készült arról, milyen fiziológiai hatásai vannak – főleg a gyerekekre nézve – annak, hogy fél (egész?) napon át a számítógép előtt görnyedünk, s a sporttal már csak a televízió képernyője előtt ismerkedünk. A test tehát már rég nem ép, s a kóros elhízás, a helytelen testtartás csak a jéghegy csúcsa, hiszen mindez a felnőtt korban hosszan sorolható más nyavalyát is magával von. A probléma tehát adott, a helyzet csak fokozódik, s bizony minden olyan társadalomnak, amely valamicskét is ad magára, reagálnia kell a veszélyre.
Józsa László, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke évekkel ezelőtt Zentára látogatott, s gratulált Fehér Gabriella asztaliteniszezőnek és anyaegyesületének az azóta már Spanyolországban légióskodó nagylány nemzetközi sikerei kapcsán. Akkor tettük fel először az elnök úrnak a kérdést: Vajon az MNT-nek van-e sportstratégiája? Nemleges volt a válasz, de megnyugtató volt hallani Józsától, hogy a dolgot ő is fontosnak tartja, hiszen maga is sportolt és sportol a mai napig.
A minap Csókán tisztújító ülést tartott az MNT. Úgy látszik, Józsa László a szervezet hamarosan lejáró mandátumában egyedül maradt a véleményével, hiszen bővült ugyan a bizottságok száma, de továbbra sem esik egyetlen szó sem a sportról, és a civiltársadalmi és ifjúsági bizottság soraiban sem látunk egy olyan nevet sem, ami arra engedne következtetni, hogy e bizottság látja majd el a feladatot.
A vajdasági magyarság legfontosabb szervében nem létezik az a fogalom, hogy sport. Pedig megmaradásunk, önazonosságunk és büszkeségünk szempontjából Harangozó Vilmos, Horváth István, Korpa István, Véger Mária..., a fiatalabbak közül pedig elsősorban Szeles Mónika, Törtei József, Mester Gyula és Zavarkó Vilmos legalább annyit letett az asztalra, mint legnagyobb irodalmáraink, s példájukon keresztül legalább annyi lurkó kezdett el keményen és odaadóan sportolni, mint ahány fiatal fogott pennát Kosztolányit, Csáthot, Fehért, vagy épp Sziverit és Tolnait olvasva.
Miért ez az idegenkedés a sport kapcsán? Ha a félelem alapja az a tény, hogy a sport kitartott kategória, úgy nem kell félni. Kitartott kategória a művelődés és az oktatás is, s lám, még a legnehezebb időkben is mily szépen meg lehetett nyitni a tehetséggondozó gimnáziumokat, éltetni az irodalmi vetélkedőinket és legújabb példaként életre kelteni, meg kőszínházi otthont adni nem egy vajdasági magyar színtársulatnak.
Szellemi táplálékunk éléstára tehát folyamatosan növekszik, s végső ideje annak, hogy a sok ezer magyar ajkú vajdasági sportoló se érezze magát mostohagyereknek. Végső ideje, hogy önkormányzataink is megmozduljanak, mert számos esetben nem a pénz a legfontosabb, hanem a cselekvés, a tenni akarás, néhány jó ötlet, amely mentén legalább egy-egy órára felkelnek a gyerekek a számítógép mögül, hogy aztán évek múltán elmondhassuk, ép testben az ép lélek.
A Magyar Nemzeti Tanácsnak igenis kötelessége felvállalni a sport, a sportolók ügyét. Tegye ezt minden félelem nélkül, hiszen el kell múlnia annak az időnek, amikor valaki valakit megszól azért, mert nemzeti alapon meg szeretné tartani rendezvényeit, versenyeit, s összemérni tudását és erejét. Vannak nekünk olyan tanult és cselekvőkész fiataljaink, akik fel is vállalnák, meg el is végeznék a feladatot.
