2024. május 9., csütörtök

Mit üzen nekünk Jézus vízen járása?

Evangélium Szent Máté könyvéből
Amikor (a kenyérszaporítás után) a tömeg befejezte az étkezést, Jézus mindjárt a csónakba parancsolta tanítványait, hogy amíg ő elbocsátja a tömeget, menjenek át előtte a túlsó partra. Amint elbocsátotta az embereket, fölment a hegyre, hogy egyedül imádkozzék. Közben beesteledett, s ő ott volt egymagában. A csónak pedig már jó pár stádiumnyira eltávolodott a parttól. Hányták-vetették a hullámok, mert ellenszél fújt. Éjszaka a negyedik őrváltás idején Jézus elindult feléjük a víz színén járva. Amikor észrevették, azt hitték, hogy kísértet, és rémületükben felkiáltottak. De Jézus azonnal megszólította őket: „Bátorság! Én vagyok! Ne féljetek!” Erre Péter odaszólt neki: „Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen!” Ő azt mondta: „Jöjj!” Péter ki is szállt a csónakból, elindult a vízen, és ment Jézus felé. De az erős szél láttán megijedt, és merülni kezdett. Felkiáltott: „Ments meg, Uram!” Jézus nyomban kinyújtotta kezét, megfogta őt, és így szólt hozzá: „Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?” Mikor beszálltak a bárkába, a szél elállt. A csónakban levők pedig leborultak előtte, és így szóltak: „Te valóban az Isten Fia vagy!”

Először is tisztázzuk le magunkban, hogy Jézusnak volt több megoldása, nem volt szükséges, hogy a hullámzó tavon, a vízen járva menjen az apostolok után, hogy utolérje őket. Már induláskor beszállhatott volna velük együtt a bárkába. Mondhatta volna, hogy most ne induljunk, mert vihar lesz. Mivel a Genezáret tava majdnem kerek, mehetett volna gyalog a parton is az apostolok elé. Ha mégsem így tett, hanem a vízen járva ment hozzájuk, akkor Jézus valami nagyon fontosat akart érzékeltetni velük, és természetesen velünk is, akik olvassuk vagy hallgatjuk ezt az evangéliumi történetet.

Ezt az esetet az evangéliumok leírásában a kenyérszaporítás előzi meg. Jézus megmutatta, szinte bele kiáltotta az emberek lelkébe, hogy Isten a szükséget szenvedőkkel is ott van, minden nehézségük közepette is ott van. Nem azért érnek minket bajok, nem azért jön az éhínség, a nincstelenség, mert Isten elhagyott, megfeledkezett rólunk, vagy azért, mert nem érdekli, hogy mi van velünk. Emlékezzünk csak arra, hogy szinte csalódottan mondta Jézus, János evangélista elbeszélésében a csodás kenyérszaporítás utáni reggel, amikor a tömeg újra kereste őt Kafarnaumban: „Bizony, bizony mondom nektek, nem azért kerestek, mert csodajelet láttatok, hanem mert ettek a kenyérből és jóllaktatok.” (Jn 6, 26) Nem az Isten jelenlétét ragadták meg, hanem csak a kenyeret.

A vízen járással Jézus nagyon mélyen bele akarta vésni az apostolok lelkébe, hogy nem ér semmit a félelem, nem ér semmit a kiáltozás: „Elveszünk, mi lesz velünk?” Csak egy valami a fontos, csak az, hogy a végveszélyben is nagyon erősen belekapaszkodjunk Isten jelenlétébe, az ő kezébe helyezzük magunkat, életünket, mindenünket. Jézus odakiáltott az apostoloknak: „Bátorság! Én vagyok, ne féljetek!” (Mt 14, 27) „Akármilyen hihetetlen is, mégis én vagyok, és itt vagyok!” Péter mindjárt igazolni is akarta, hogy ez tényleg így van-e. Meg kellett azonban értenie, hogy nem egy mutatvány az, hogy Jézus a vízen jár, és Péter az ő emberi erejével erre nem képes, hanem Jézus vízen járása azt jelenti, hogy itt az Isten van velünk.

Amilyen hihetetlen, hogy Jézus a hullámzó vízen jár, olya nehezen hihető, hogy az élet viharainak is felette jár és teljesen ura minden helyzetnek. Az apostolok látták, tapasztalták a csodát, a kenyérszaporítást. Az ő kezeikben sokasodott meg a kenyér és a sült hal. A viharban mégis a félelem, az elveszettség és a pánik uralkodott el bennük. Mi is így vagyunk. Hiszünk Jézus jelenlétében, amíg nyugodtan folynak a napjaink. De ha valami kiborítja életünk nyugodt menetét, akkor pánikba esünk, félünk, aggodalmaskodunk és forgunk a probléma körül. Nem jut eszünkbe, hogy amit mi nem tudunk megoldani, azt Isten meg tudja tenni a javunkra. Akkor is a javunkra van, ha nem azt teszi, ami nekünk tetszik, vagy amit mi jónak látunk.

Erre a békés napokban kell felkészülni. Minden reggel azzal kell indulnunk a napi munkába, feladatok teljesítésébe, hogy tudatosítjuk, az Atya mindenhol velünk van a nap minden órájában. Tudatosítanunk kell, hogy szükségünk van az Atya jelenlétére, és hogy Ő minden problémát meg tud oldani, meg is fog oldani, amivel a nap folyamán találkozunk. Ha ezt jól begyakoroljuk, akkor ez hihetetlen nagy békét és nyugodt lelkületet ad nekünk. Semmi sem fog bennünket tartósan kiborítani.

Jézus erre is adott egy oktatást, egy példát az apostoloknak és általunk nekünk is. Egy másik vihar volt a tavon, amibe belekeveredtek az apostolok és maga Jézus is. Az apostolok akkor is pánikba estek, mert a hullámok minden felől csapkodtak a bárkába és azzal fenyegették őket, hogy a bárka megtelik vízzel. Jézus pedig aludt a bárkában egy vánkoson. Amikor fölkeltették, Jézus csodálkozva kérdezte: „Mit féltek, kishitűek?” (Mt 8, 23-27)

Nem félni kishitűen nem valami flegma semmittevés, hanem nagyon aktív tevékenykedés, bátor bizakodás, hogy meg tudjuk oldani, meg kell megoldanunk, én nem esünk pánikba, nem aggodalmaskodunk kétségbeesve.

Nagyon sok magát keresztény hívőnek tartó személytől hallottam már, hogy ezt nem lehet élni a mai világban, az ő életkörülményeikben ez lehetetlen, meg az ő idegei már legyöngültek, és más ehhez hasonlót. Erre azt mondom, hogy a magyarázkodás nem segít. El kell kezdeni ezek szerint élni, cselekedni és fogadni mindent az életünkben. Meglátjuk, hogy Jézus jobban tudja nálunk, mit hogyan és miért kell tenni, és így szárnyaló hitet reményt és békét tudunk megélni az életünkben. Meglátjuk, hogy a háborgó, viharos tavon is lehet aludni a bárkában, mint ahogy azt Jézus tette.

A hitvallókra és a vértanúkra utalok. A több mint két évezred alatt ezrek, százezrek, milliók élték ezt meg. Emelt fővel, nyugodtan, Istenre hagyatkozva mentek a száműzetésbe, viselték el mindenük elkobzását, viselték el a kínzásokat, léptek a vérpadra. Biztosak voltak, hogy Isten kezében vannak és Ő mindent a javukra fordít, mert: „Tudjátok azt is, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javára válik, hiszen ő saját elhatározásából választotta ki őket.” (Róm 8,28)

Ne higgyük, hogy a vértanúk különös képességű emberek voltak Olyanok ők is, mint mi mindannyian, de nagyon mélyen beleélték az életükbe Isten jelenlétét, teljesen rá tudtak hagyatkozni. Megélték azt, amit Jézus ígért az apostoloknak és nekünk is a Szentlélek eljövetelével kapcsolatban: „Hanem amikor eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet benneteket a teljes igazságra.” (Jn 16, 13) Amiről azt hisszük, hogy nem lehet megvalósítani, azt a Lélek erejével el tudjuk érni, ha komolyan törekszünk rá és kitartóan hívjuk a Szentlélek segítségét.