Magyarország Szabadkai Főkonzulátusán szerdán bemutatták Mojzes Antal Tömegsírból emléktemető, Rencsényi Hajnal Elvira Ártatlanok igazsága, és dr. Bogner István Memento 70 című kötetét. A kötetek a Keskenyúton Alapítvány kiadásában jelentek meg. Dr. Babity János főkonzul a rendezvényen kiemelte, hogy a magyar–szerb kapcsolatok mára olyan jó szintre emelkedtek, amelyre hosszú éveken keresztül nem volt példa.
Dr. Babity János, dr. Bogner István, Rencsényi Hajnal Elvira, Mojzes Antal és Ternovácz István (Fotó: Diósi Árpád)
– A politikai kapcsolatok tovább építkezésén, szorosabbá fűzésén túl, nagyon fontos, hogy megemlékezzünk arról a kutatómunkáról, amelyet három vendégünk, valamint Teleki Júlia, Forró Lajos és még számos más bátor krónikás végzett azokban az évtizedekben is, amikor nemhogy nem bátorították, hanem fékezték őket – mondta köszöntő beszédében a főkonzul. Mint megjegyezte, az 1944/45-ös történésekről annak idején Vajdaságban, az egykori Jugoszláviában nem lehetett beszélni, Magyarországon pedig nagyon keveset tudtak róla, ugyanis nem az volt a hivatalos történetírás.
– A jelen művek jelentősége nem csak azért nagy, mert a túlélők, rokonok és egyáltalán a magyar közösség felé közvetíti az üzenetet, hogy nem feledik senki emlékét, hanem mert általuk ugyanígy Magyarországon is tudhatnak arról, hogy mi történt azokban a hónapokban – mondta Babity.
A beszélgetést vezető Ternovácz István arra az esetenként felmerülő kérdésre, hogy ennyi évtized után mégis miért foglalkoznak ezzel a témával, és miért nem békésebb témákkal, azt felelte, hogy a kérdést addig kell kutatni, amíg felkutatható.
Mojzes Antal beszámolója szerint nagyon nehéz volt utánajárni a bajmoki áldozatok nevének, ugyanis a levéltárakban nem talált semmit, és azt a 252 nevet, amiket a hosszú évek során összegyűjtött, csak azon jóakaratú embereknek köszönheti, akik szóba mertek állni vele. Hozzátette, az anyagokat 1955-ben kezdte el gyűjteni a legnagyobb titokban, és csak 1988-ban kezdett el beszélni a történtekről.
– Mindig nagyon nehéz volt a témáról beszélni. Még emlékszem a fegyverropogásokra, amelyek 1944. november 2-án dördültek el Bajmokon – mondta az 1934-ben született helytörténész.
Rencsényi Hajnal Elvira elmondta, hogy két kötetéhez 57 interjút készített el azzal a céllal, hogy emléket állítson az áldozatoknak, és a túlélő családtagok emlékei alapján bemutassa azok utolsó óráit, perceit. Huszonhat történet szerepel az első kötetben, huszonkilenc egyéni sors és egy teljes gimnáziumi osztály tragédiája a másodikban.
– Nekem még szerencsém volt, hogy találkozhattam azokkal az emberekkel, azokkal a közvetlen hozzátartozókkal, akik megnyíltak nekem. Minden egyes magyar ember érintett a témában, ha van hozzátartozója a tömegsírokban, ha nincs. Ez mindannyiunk közös ügye – mondta az újságíró.
Dr. Bogner István megjegyezte, hogy ahogy múlnak az évek, úgy vastagodnak a könyvek, gyarapodnak a nevek. A rehabilitációról beszélve kihangsúlyozta, hogy azért öltözött a könyvbemutatóra a poszthumusz vitézzé avatott édesapjától örökölt bocskaiba, mert számára ez jelenti az igazi rehabilitációt, nem pedig egy papír, ugyanis amit elvettek tőlük, az 1944/45-ben születettektől az egy szó, amit soha nem mondhattak ki: „Édesapám”.
