Azt olvasom, hogy a vidékre költözött francia városiak egy része úgy érzi, megálmodott falusi idilljükbe belerondítanak a természet és az állatvilág hangjai, illatai: facsarja orrukat a friss trágya szaga, reggel a madarak „rikácsolása” vagy a kakas kukorékolása ébreszti őket a mobilvekker helyett, a tehenek belebőgnek a délutáni sziesztájukba, és már azon se lepődnék meg, ha a pacsulikölnihez szokott szaglószervükkel penetránsnak éreznék a szirmot bontó orgona illatát. Az öntudatos városiak nem is érik be a belterjes torzsalkodással, több alkalommal perre is vitték az általuk csend- és odorbontásnak ítélt eseteket. A francia törvényhozás szerencsére még nem vesztette el józan ítélőképességét: törvénytervezet született, amellyel remélhetőleg sikerül majd az észszerűség határain belül szabályozni azt, hogy milyen érzékszervi hatásokat kötelesek eltűrni a vidékre költözött emberek. Ha valóban törvényerőre emelkedik ez a tervezet, nem lehet majd perre menni az olyan „kellemetlenségek” miatt, mint a juhok bégetése, a harangok zúgása vagy a folyékony ganaj szaga. Nem tudom, más hogy van vele, de csaknem két évtizednyi nagyvárosi élet után hazatérve vidéki szülővárosomba, nekem még az orromba toluló friss trágya bukéja is melegséggel töltötte el a szívemet.
