Mielőtt az ember szabadságra menne, az utolsó munkanapon előszeretettel meséli az érdeklődő kollégáknak, mivel fogja tölteni a következő két hetet. Az első teendők között legtöbbször a nagytakarítás szerepel, esetleg egy kis meszelés, tavasszal a kert rendbetétele, majd ügyintézés, de a pihenés, a kikapcsolódás ritkábban kerül szóba. Így volt ez nálam is. Az elmúlt években sokszor estem abba a hibába, hogy a szabadság után fáradtabban tértem vissza, mint ahogy elindultam. Amikor megkérdezték a munkatársak, kipihentem-e magam, mosolyogva válaszoltam, nem igazán, de legalább kívül-belül csillog-villog a ház. Ez nyilván jó érzéssel tölti el az ember lelkét, csakhogy közben hajlamosak vagyunk elfelejteni azt, hogy nemcsak a háznak kellene ragyognia, hanem nekünk is. Valahogy mindig minden más előbbre való, miközben a saját feltöltődésünk háttérbe szorul. Pedig nem kellenek nagy dolgok. Egy könyv a tavaszi napsütésben. Egy jó kávé egy baráttal. Egy lassú séta. Egy forró fürdő. Egy kellemes vacsora. Apróságok, mégis ezek visszaadnak valamit abból, amit a hétköznapok elvesznek.
A legutóbbi szabadságom alatt, bármennyire is erős volt a késztetés, hogy nekiálljak a nagytakarításnak, elengedtem. Tudatosan döntöttem úgy, hogy ezúttal nem a ház lesz a középpontban, hanem az élmények. Meglátogattam rég nem látott barátokat, rokonokat, kirándultam egy jót az édesanyámmal, megengedtem magamnak, hogy később keljek a megszokottól, és sokat pihentem. És érdekes módon most először nem azt éreztem, hogy eltelt a szabadság, hanem azt, hogy volt. Nem az maradt meg, amit elvégeztem, hanem az, amit megéltem benne. És milyen jó volt!
