A Szólj, síp, szólj! csoda

Sajnos azt nem mondhatom el magamról, hogy gyerekkorom óta követem a Szólj, síp, szólj! népzenei vetélkedőt, de arra nagyon büszke vagyok, hogy az utóbbi néhány évben az én gyermekeim is részesülnek ennek a kiváló rendezvénynek a hangulatából, erejéből. Általuk élhetem át én is az esemény csodáját sok más szülővel együtt, akikkel végigkísérem az egész tartalmas napot. Ha az ember arra adja a fejét, hogy elmegy a Szólj, síp, szólj!-ra, akkor tudja, hogy az reggeltől estig tart, cserébe viszont rengeteg gyönyörű éneket és muzsikát kap ajándékba a vidám gyerekseregtől.

Hihetetlen jó érzés közöttük lenni, és érezni azt az erőt, ami bennük van. Szeretem csak úgy elnézni őket az öltözőkben, az udvaron, a folyosón, nem kimondottan csak azokban a pillanatokban, amikor teljes koncentráció mellett a színpadon előadják a magukkal hozott és hónapokon át gyakorolt népdalcsokrot, hanem az előtte és utána lévő időben is. Amikor készülnek a fellépésre, amikor az udvaron még egyszer elpróbálják a megtanultakat, amikor hangolják a hangszereket, amikor beénekelnek, amikor öltöznek, igazgatják egymás viseletét, fonják egymás haját. Aztán pedig amikor a jól sikerült produkció után elégedetten csacsognak, ölelkeznek, beszélgetnek. Az látszik rajtuk, hogy otthon vannak, a helyükön vannak, legyen a helyszín Törökbecse vagy Óbecse, nekik mindegy, ők közösséget, egy nagyon nagy családot alkotnak. Jó látni, ahogy a kisebbek az udvaron kergetőznek, bújócskáznak, érdemes megfigyelni, hogy az idősebbek miként pátyolgatják a kisebbeket, az öccseiket, húgaikat, a csoportjuk fiatalabb tagjait, hogyan tanítják őket a jelenlétükkel arra, hogyan kell viselkedni ebben a közegben, mikor mit kell csinálni, hogy kell készülni a fellépésre, hol lehet még egyszer gyorsan elpróbálni a megtanult anyagot, hol lehet információt kapni. A kisebbek mindent másolnak a nagyoktól, a példaképektől, akikre felnéznek, akiktől ellesik a legfontosabb dolgokat, mert ők már régebb óta énekelnek, több ideje muzsikálnak zenekarban, szebben szólaltatják meg hangszereiket.

Egy Szólj, síp, szólj! vetélkedőn eltöltött nap ajándék a résztvevőknek, a nézőknek, a zsűri tagjainak és a szervezőknek is. A mostani eredményhirdetésen is elhangzott, hogy sokak évtizedek óta visszajárnak, anno hat-hét éves gyerekként kezdték az ismerkedésüket a vetélkedővel, a népzenével és az énekléssel, ma pedig a saját gyermekeiket hozzák szülőként, oktatóként, csoportvezetőként. Ismerősként köszöntik egymást, ugyanabból a hagyományból táplálkoznak, ugyanazokat az értékeket adják tovább. Egy nagy család a Szólj, síp, szólj! rengeteg településről, még annál is több egyesületből, műhelyből, tartományunk minden szegletéből és azon túlról is. Milyen jó, hogy ilyen sok gyermeket ölel fel ez a család, hogy ennyi fiatalnak mutat utat, ennyi vajdasági magyar gyermeknek ad tartást. Ez a negyvenegyedik alkalom volt, legyen még számtalan Szólj, síp, szólj! vetélkedő!