A hétfők néha nagyon nehezek.
A gyerekem negyedórát búcsúzkodott a csoportszoba ajtaja előtt, két kézzel kapaszkodott belém, a lábával átfogta a derekamat, puszilt, ölelt, sehogy nem akart bemenni. Kit érdekel, hogy anyának dolgozni kell, kit érdekel a babaház, a szalámis kenyér, a kakaó, a kispajtások, az óvó nénik? Van, hogy csak anya szorítása teszi elviselhetővé az életet.
Végül nagy nehezen legyőzte a hétfő reggeleket uraló rémséges szörnyet, hagyta magát szelíden betessékelni az ajtón, de mielőtt hazaindultam volna, még szóltam az óvó néninek, hogy ha nagyon sírna, hívják az apját, érte megy.
Sokszor felnőttként sem könnyebb elszakadni a hétvégéktől, még akkor sem, ha a szombat meg a vasárnap már rég nem az önfeledt semmittevésről szól, sokkal inkább a főzés, takarítás, pakolás, bevásárlás soha véget nem érő körforgásáról. A közös reggeli után nagyon elkeseredett ábrázatot vághattam, miközben kijelentettem, hogy semmi kedvem dolgozni menni, mert a férjem kedvesen fölajánlotta, hogy elvisz kocsival, szelíden betessékel az ajtón, és megmondja a szerkesztőnek, hogy ha nagyon sírnék, csak szóljon, és már szalad is értem…
