Édesapámmal esténként sétálni szoktunk Verbász utcáin. Ilyenkor szóba kerülnek az aktuális politikai történések, a történelem, ismerősök, s persze édesanyám is, aki közel négy éve nincs közöttünk.
Egyik este éppen róla beszélgettünk, amikor édesapám egyszer csak azt kérdezte tőlem: vajon milyen formában élhet tovább az ember a halála után? A kérdés azóta is gyakran eszembe jut. Furcsa belegondolni, hogy még a test sem lesz egyszerűen semmivé. Felbomlik, átalakul, de az anyaga megmarad. Miért éppen az tűnne el nyomtalanul, ami bennünk gondolkodott, tervezett, alkotott, szeretett, emlékezett, örült és szenvedett – vagyis a tulajdonképpeni „én”? A test részekből áll, ezért felbomolhat. A lélek azonban nem olyan valami, amit részekre lehetne szedni. Ha pedig nem tud felbomlani, a halál sem jelentheti a megsemmisülését. Ha van lélek, akkor a test halálával nem érhet véget a létezése. És van még valami. A test kívánságait ki lehet elégíteni. Ha éhesek vagyunk, eszünk, ha fáradtak, alszunk. De minél többet tudunk, annál többet szeretnénk tudni, s bármennyire boldogok vagyunk, mindig valami teljesebbre vágyunk. Mintha ez a földi élet önmagában nem lenne elég mindannak beteljesítésére, amire vágyunk.
Talán ezért sem tudok édesanyámra úgy gondolni, mint aki egyszer volt, aztán egyszer csak nincs. Nincs már velünk úgy, ahogyan egykor, de nem lett semmivé. A halállal nem ér véget a történet, csak az első felvonás fejeződik be.
