Szeptember közeledtével egyre több sóhaj és savanyú ábrázatú megjegyzés érkezett a gyerekeim felől. Nem hibáztatom őket, melyik gyerek mondaná azt, hogy várja a szeptembert, a nyári szünet végét?! Valószínűleg nincs olyan. Emlékszem gyerekkorom nyaraira, a lakótelepi estékre, amikor az osztálytársaim legalább felével még este tíz órakor is lent bandáztunk a téren. Szeptember első reggelén az osztályterembe lépve valahogy elillant a szabadság összes lendülete, és a társaság tagjai ‒ akik között addig zabolátlan jókedvvel röpködtek a poénok ‒ ekkor rabtársakként tekintettek egymásra, és a poénokból keserű gúnybombák lettek. Mintha az iskolakezdés bosszúságát egymáson szerettük volna kitölteni. Érdekes módon ugyanez a rabságérzet és ugyanez a frusztráltság kerített hatalmába az idén, de nem szeptemberben, hanem nyáron. A kegyetlen hőség ugyanis a négy fal közé kényszerített. Amikor nem volt lehetőség vízpartra menekülni, bezárkóztunk, a nap első sugarainak melegétől is elrejtőztünk, az összes ablakot lesötétítettük. Nem is bántam, hogy nem látok ki a kertre, a kiégett növények látványa cseppet sem szívderítő.
Ekkor eljött a szeptember, s a kávéscsészémmel már egyre többször merészkedem ki a teraszra, reggelente jólesik végre mélyet lélegezni, a napfény szelídebben ül meg a háztetőkön, s azon kapom magam, hogy már egy vastagabb takarót is elővettem éjszakára. Hát ennyit változott a világ iskolás korom óta.
A mind kegyetlenebb kánikulák végén már nem betolakodónak, inkább megmentőnek látom a szeptembert.
