Szlovénia gyönyörű. Horvátország közutain közelítettük meg: Baranyát átszelve a falvak véget nem érő 50-es tábláin át jutottunk el Varasdig. A már csak jelképes határátkelőn túl pedig mintha egy másik bolygóra érkeztünk volna: az ígéret földjének katalógusa elevenedett meg előttünk. A hegyek lankáinak mesés hűvösében megbúvó családi házak mindegyike olyan ízlésesen rendezett volt, amilyeneket mi tényleg csak a prospektusokban látunk. És szinte mind önellátó: napelemekkel, kutakkal felszerelt kis lakok, amelyek udvarában még a fűszálak is egyforma magasra nőttek... Vagy egyformára vágta azokat a naponta munkába fogott robotfűkaszáló.
Mert a szlovének tudnak élni – állapítottam meg a vendégeskedésünk harmadik napján. A munkaidő 6–8 órás, a legtöbbjük otthonról is tud dolgozni, így a fele napjukat a családjukkal töltik. Kerékpároznak a hegyeken kiépített túrautakon, magaslatokra másznak, barlangásznak, tópartokon kocognak. És mindezeket a lehetőségeket oly módon építették ki maguknak, hogy az emberi vívmányok részei legyenek, de mégse tiporják el a természet nagyságát.
A horvátok nyugatot kielégítő kiépítési kényszere és a montenegróiak hagyománytisztelő hanyagsága itt jó értelemben ötvöződik – állapította meg a lányom. Abban azért egyetértettünk, hogy a boszniai kietlen, vad természet és az ottani vendégszeretet továbbra is vonz bennünket. Ahhoz pedig, hogy a bakancslistán kipipáljuk az összes volt jugoszláv tagállamot, még Észak-Macedóniába el kell látogatnunk.
