– Hallgatom – mondta a főtéri bódé elárusítónője. Szétnéztem, hogy megbizonyosodjak róla, nem valamely egészségház tolóablakához tévedtem, nem is valamely hivatal irodájában állok, csupán uzsonnára valót vásárolok a kollégáknak és magamnak az utcai bódénál. Elmondtam, mit szeretnék.
– Öt perc... – mondta a fiatal hölgy. Amíg a néhány méternyire levő padnál várakoztam, azt fogalmazgattam, hogyan mondjam meg neki, az az érdeke, hogy a termékéből minél többet eladjon, a kedvesség alapkövetelmény, hogy visszajárjanak a vevők. A „hallgatom” az egészségügyi nővér, kishivatalnok szájából is valahogy lekezelően hangzik.
– Lehet jönni – szólt ki az elárusítónő a bódéból, egyáltalán nem barátságtalanul, csak úgy látszik, ilyen a szóhasználata, a modora. Úgyhogy szó nélkül fizettem, a mondanivalómat végül is lenyeltem. Miközben visszafelé gyalogoltam a szerkesztőségbe, eszembe jutott a másik véglet. A tetszikezés. Az sem jobb. A legendás kérdés, amit fiatalkorunkban az a barátom kapott, aki leesett a motorkerékpárról: le tetszett esni? Rengeteget nevettünk akkor rajta, hogy tetszett a fenének.
Hümmögve állapítottam meg az elárusítónő szóhasználatáról: itt is, mint mindenben és mindenütt az arany középút a legjobb. De azért arra kíváncsi lennék, a bódéban vásároló magyarországi turistákat hogyan érinti a „hallgatom” felszólítás.
