1905 nyarának július–augusztus havában Herczeg Ferenc vitorlás hajójával bejárta az Adria legcsodálatosabb tájait. Az addig jókedvűen portyázó Sirályt egyszerre csendes megilletődés fogta el, mikor Traunál a tömör, karcsú és a kortól megbarnult falú várkastély köszöntötte vitorláit. „A Camerlengo-vár. A kastély tövében áll a kétezer éves Trau, a legendás Tragurion, melynek Doré sötét és szárnyaló fantáziájával mintázott várbástyáit zöldesfekete folyondár és aranypatinás mesék futják be. […] Trau városa ilyen kőbe vésett mese. A mesés vágy, mely gyerekkorom óta a letűnt középkor után epesztett – írta tengeri útirajzában Herczeg Ferenc –, váratlanul kielégítést nyert, mikor a vízi kapun át beléptem a városba, melyben nincs egyetlen háromszáz esztendősnél fiatalabb épület.” Trau és Salona romvárosa között hét kastély van. „A kis erődöket, melyek körül csinos falvak épültek, feudális urak építették a velencés időkben, a Dinári-Alpokbóll le-lecsapó török farkascsordák ellen védekezve. Ezt a szép, enyhe éghajlatú és délies növényzetű vidéket Dalmátország Riviérájának szokták nevezni. A kastélyok egy részében még a régi unokái tanyáznak, többnyire szerény vagyonú, de rokonszenves és előkelő modorú emberek.”
Spalatónál ismét a történelmi emlékek szólították meg az utast. „Diocletian, egy szegény salonai légionárius, ezerhatszáz esztendővel ezelőtt nagy karriert csinált Rómában. Prefektus lett, Numerianus császár véres halála után pedig a pretoriánusok kikiáltották a római birodalom imperátorává. Mint császár kevesellte a Divus címet és Joviusnak neveztette magát; isteni helyett atyaisteninek. 305-ben Krisztus születése után birodalmi gyűlést hívott össze Nikomédiában, ott mindenki nagy meglepetésére letette a császári bíbort, aztán szekérre ült és mint egyszerű polgárember hazahajtatott rég nem látott szülőföldjére, Salonába. Itt felépítette a világ egyik legnagyobb szabású palotáját, melynek terjedelme nagyobb, mint a római Colosseumé. A dalmát part idillikus csendje sem tetszett neki sokáig. 313-ban öngyilkossá lett. Azt hiszem, a hatalom és dicsőség fogalmának üres voltát még senkinek sem magyarázta meg kegyetlenebb módon a sors, mint a hatalmas és szánalomra méltó Diocletiannak.” A római császár várkastélya ma is ott áll a parton. Hatalmas falai közé befészkelte magát a spalatói belváros; a római sas fészkében ma háromezer veréb nyüzsög. A tenger felé óriás nyitott oszlopcsarnoka volt a palotának, az oszlopok közé emeletes házakat tapasztottak a törpe epigonok. A palotaudvar korinthoszi csarnoka ma Spalato dómtere, két magyar királyné hatalmas tornyot épített melléje. Az antik Jupiter-templom ma keresztelőkápolna, ott őrzik IV. Béla király gyermekeinek koporsóját is. A szárazföld felé három antik kapuja van Spalatónak: az arany-, az ezüst- és a vaskapu.
Raguza városánál a citadellák és bástyatornyok szinte keresetten romantikus benyomást tesznek az utazóra. „Abban az időben, mikor a latinság volt a világ legtermékenyebb faja, a világtörténelem viharai a raguzai sziklákra sodorták ennek a csodálatos népnek egy kis töredékét. A latinság páratlan rügyező ereje megtermékenyítette a karsztos sziklákat, és egy virágzó köztársaságnak adott életet. Ez az ázalag-államocska, melynek sohasem volt több lakója tíz-tizenkétezernél, és mely mégis ezer esztendeig meg tudta védeni a maga tényleges függetlenségét és szerepet tudott betölteni a világtörténelemben, a maga kész és egész berendezkedésével nagyszerű példája a latinság államalkotó képességeinek.”
Útjuk legdélibb pontja Cattaro városa volt. „Cattaro maga a legszomorúbb hely, melyet életemben láttam – írta adriai útirajzában Herczeg Ferenc. – Értem, hogy a velencei tízek tanácsa miért száműzte ide a legsúlyosabb bűnösöket. Az öböl utolsó kiágazásában fekszik, valóságos zsákutcában, a fellegekig érő montenegrói sziklafal lábához szorulva. A város maga, mely egyébként fekete, szegényes és józan, a nagy hegy tövében azt a benyomást teszi az emberre, mintha pincébe építették volna. Az utcái dohosak, forrók és sötétek. Fölötte, magas kőszálon, valószínűtlen, mondhatnám álomszerű vakmerőséggel épített citadella áll. Ez
a citadella azonban nem fúrja tornyait a kék égbe, hanem maga is kicsinyes katonai játékszerré törpül a föléje tornyosuló gigászi hegyek tövében. A városból végtelen kanyargású szerpentinút vezet Montenegróba.” A Sirály imbolyogva és nagyokat lendítve magán, törtetett előre az adriai habok között. Alkalmanként egy-egy öreg hullám dörögve vágott végig a fedélzeten. Cattaro volt a Sirály útjának legdélibb pontja, a város falainál megint északnak fordultak. Nem akarták újra megtenni a már megismert utat, ezért a nagy Adria tágas térségei felé, a dalmát archipelágus legszélsőbb szigetei irányába fordultak. Az útjukba kerülő elhagyott szirtek úgy delelnek künn az ezüstködös tengeren, mint „Nereusz isten gulyájának eltévedt jószágai, valóságos homéroszi levegő lengedezik.”
Herczeg Ferenc, az Adria szerelmese csak a lelkesedés hangján tudott szólni a tengerről: ha széttekintett maga körül, az aranykékben tündöklő pusztaságot látta, az égbolt is szomjaskék volt, mint a sóvárgás az örökkévalóság és a végtelenség után. Fenn a magasban óriási arany harang kondult: a déli napfény. Naplemente után fölragyogott a szívfájdítóan titokzatos holdfény, amely beragyogta a part menti várfalakat, a kőtornyok merész és elképesztően mozgalmas labirintusait. A Sirály árbócai alól nézve mintha megszaporodtak volna az égen a csillagok: „sohasem látott, gyémántszemű csudák bukkantak elő a végtelen éjszakából. Minden csillag párja ott ringott a fekete vízben, és mivel a láthatáron az ég összefolyt a vízzel, az a különös érzésem lett, mintha a lágy járású hajómmal némán ott lebegnék a csillagos mindenségben. Csillag felettem, csillag alattam, csillag mindenütt.”
Visszatérése után a Sirály Portoré felé, a téli szállására vonult. Utasai a fiumei Mária Terézia-móló végéről integettek feléje. „Némi büszkeséggel, sok gyöngédséggel és egy cseppnyi szívfájdalommal tekintettünk a karcsú fehér hajó után. A vitorláshajót meg lehet szeretni, akár az embert vagy az állatot, mert van egyénisége. A Sirály könnyed, bátor, okos és megbízható hajó volt mindig – írta Herczeg Ferenc Szelek szárnyán című könyve végén. – A Monte Maggiore mögött tündöklő színekben lángolt az ég, és a Quarnero vize is bíboros lett. Most már fekete folttá lett a gyorsan vitorlázó Sirály. Mi még integettünk utána, és búcsúzva köszöntöttük az örök Adriát is.”
Mondják, Herczeg Ferenc volt az egyetlen magyar író, aki a saját hajóján a kedvére barangolhatta be az Adriát. Pedig nem, hiszen a nyílt vízen – Trieszt és Cattaro között kalandozva – nem egyszer megtörtént vele, hogy a tanárnak és hajósnak egyaránt kiváló Pauler Ákos jachtja suhant el mellette. Ilyenkor a hajósok, mint a nagy-nagy titok beavatottjai, a bölcs férfiak derűjével kívántak egymásnak jó szelet. Az azonban egészen bizonyos, hogy a határtalanság élményének köszönhető az a tágasság, amely Herczeg Ferenc történelmi regényeiben – mindnekelőtt a Pogányok, Az élet kapuja, A fogyó hold és A hét sváb című munkáiban – oly elemi erővel mutatja meg az idők mélységének titkait.
Nyitókép: Herczeg Ferenc (Mák Ferenc archívumából)
