Túl sok időt töltöttem a telefonomon. Amikor felkeltem, az első dolgom volt megnézni, mi történt, ki írt, érkezett-e valamilyen üzenet vagy értesítés. Mintha mindig történne valami, amiről azonnal tudnom kellene. Aztán rájöttem, hogy valójában nem kell. Nyár van, szép az idő, süt a nap, inkább kikapcsolódással kellene kezdeni a napot. Mostanában reggelente sétálok vagy biciklizek. Nem kell, hogy ez sok idő legyen, 10–20 perc, a lényeg, hogy már reggel beinduljon a boldogsághormonok termelődése. Ha jobb kedvem van, elbiciklizek a kedvenc utcáimba, ahol nagyon sok a fa, a fenyők sorakoznak az út szélén, vagy néha eltekerek egészen a tóig is. Szeretem a napkeltét, eleve korán kelő típus vagyok. Különösen szeretem, amikor ezer ágra süt a nap. Amikor körülöttem zöldell minden, és egyszerűen csak élvezhetem a pillanatot. Nem kell hozzá semmi különleges program. Nem kell folyamatosan valamit nézni vagy csinálni, görgetni a telót. Ugyanezért szeretem a reggeleket az udvarban is. Még mielőtt útnak indulok, a kutyáim mellett megiszom a kávémat, közben pedig hallgatom a madarak csicsergését. Így kezdem a napot manapság. Nem egy értesítéssel, nem egy üzenettel, hanem egy kis nyugalommal. Talán nem is arról van szó, hogy teljesen le kell szoknom a telefonról, hanem inkább arról, hogy újra én döntsem el, mikor van rá szükségem.
