Családunk szeretetnyelve egyértelműen az evés, legyen szó otthoni alkalomról vagy kirándulásról, a jó szórakozás része mindenképp egy finom ebéd vagy vacsora. Egy-egy utazás alkalmával nem a felkapott, hanem inkább a családias helyeket keressük, ahová a helyiek is szívesen betérnek, ahol nemcsak enni, hanem lenni is jó. Szerencsések vagyunk, mert a gyerekeink – ha lehet ilyet – örökölték a gasztronómia iránti rajongásunkat: szívesen kipróbálják az újdonságokat, az új ízeket, nem válogatnak, gyakorlatilag mindenevők. Egyetlen bökkenő van csak: míg enni imádok, főzni már jóval kevésbé. Nekem ahhoz igazi „minőségi idő” kell – ráhangolódni, kitalálni, beszerezni a hozzávalókat. A sütés pedig végképp nem az én műfajom, vannak nálam sokkal tehetségesebb emberek is, így inkább rájuk hagyatkozom e tekintetben. Valamelyik nap azonban nem bírtam magammal (meg főleg a gyerekekkel), ezért barackos pite sütésére adtam a fejem. A végeredményről elég annyit mondani, hogy sikerült előállítani életem talán legrosszabb édes alkotását, ám a drága férjem másnap azt mondta, egész délelőtt azt várta, hogy hazaérjen, és ehessen belőle még egy szeletet. Na, kérem, ha ez nem szerelem, akkor nem tudom, mi az.
