A mostani időjárás olyan, mint a részeg nagynéni egy esküvőn. Hangosan érkezik, mindenki rá figyel, tíz perc múlva már az asztalon táncol, aztán könnyes szemmel ölelgeti a rokonságot, összeveszik valakivel a semmin, végül úgy tesz, mintha az egész estét kulturált beszélgetéssel töltötte volna.
Valahogy a nyár is pontosan ezt csinálja. Reggel még egészen kellemesen indul a nap, dél körül már úgy tűnik, mintha a Nap személyes bosszút esküdött volna az emberiség ellen. Mire mindenki beletörődik a hőségbe, egyszer csak megérkezik a szél, leszakad az ég, villámlik egyet-kettőt, majd fél óra múlva ismét ragyogó napsütés fogad, mintha az előző jelenet meg sem történt volna. Nehéz eldönteni, hogy esernyőre, napszemüvegre vagy gumicsizmára van-e inkább szükség. A meteorológiai előrejelzések lassan inkább csak ötletek, mint biztos támpontok, mert mire az ember kilép az utcára, az időjárás már rég meggondolta magát.
Persze nem csak a természet viseli nehezen ezt a hullámvasutat. A tartós hőség, a hirtelen lehűlések, a záporok és a folyamatos frontváltozások a szervezetet is próbára teszik. Talán ezért tűnik úgy, hogy mostanában mindenki egy kicsit fáradtabb, türelmetlenebb vagy szétszórtabb. Mintha nemcsak az égboltnak, hanem az emberek belső időjárásának sem sikerülne eldöntenie, melyik évszakban szeretne lenni. A nyárnak még messze nincs vége, a „részeg nagynéni” egyelőre nem készül hazamenni. Marad, produkálja magát, és mindennap gondoskodik róla, hogy legyen miről beszélni – még akkor is, ha néha legszívesebben megkérnénk, hogy igyon egy pohár vizet, üljön le egy kicsit, és végre döntse el, mit is akar.
