Este tíz van. A gyerekek alszanak, a mosógép és a szárítógép beállítva, a konyhában rend van, a család hivatalosan pihen. Csak anya nem.
Ő éppen fejben leltároz: mi lesz holnap az ebéd, ki mikor tanul a gyerekkel, ki viszi a kisebbiket fociedzésre, és ideje lassan lecserélni a tornacipőt is. Mikor lehet a mindenféle jövés-menések közé egy komolyabb takarítást beiktatni, és hogyan is kellene megszervezni a közelgő születésnapi bulit? Mindeközben apa elégedett, ma is kivette a részét a házimunkából: kivitte a szemetet. Kérés nélkül. Igaz, előtte háromszor átlépett rajta a küszöbön...
A láthatatlan munka különös mesterség. Nincs munkaidő, fizetés, szabadság, sőt még pontos munkaköri leírás sem. Azért láthatatlan, mert szinte csak akkor veszik észre, amikor valami elmarad. Ha van tiszta ruha, az magától értetődő. Ha időben bevásároltak az osztálykirándulásra, senki sem kérdezi, hogyan történt. Ha nem, minden tekintet ugyanarra a személyre szegeződik. Mintha ott villogna a homlokán a lista: minden az én feladatom.
Szó se róla, a másik fél gyakran besegít, csak meg kell neki mondani, miben, sokszor azt is, hogyan. Csakhogy, aki kiosztja, számon tartja, körülírja és ellenőrzi a feladatokat, az nem társat kapott, hanem beosztottat. A családi egyenlőség ugyanis nem ott kezdődik, hogy valaki időnként felporszívózik, hanem ott, hogy észreveszi: porszívózni kell. Hogy nem besegít a saját életébe, hanem jelen van benne.
Ahogyan egy család, egy háztartás működtetése láthatatlan munka, úgy az ebbe való belefáradás, kiégés is észrevétlen marad. Este tíz van, mindenki pihen. Csak az nem, aki fejben még előbb összerakja a holnapot.
