Na, végre. Esküszöm, már kezdtem azt hinni, hogy csak én nem értem, hogyan lehet biciklinek nevezni valamit, ami egy gázkar meghúzására úgy kilő, hogy nekem gyalogosként három másodpercem marad eldönteni, hogy jobbra ugorjak, balra, vagy egyszerűen bízzam magam a sorsra. Szerbiában mostantól tisztább a helyzet: ha a járgány pedálozás nélkül is képes haladni, akkor bizony moped. Jogosítvány, rendszám, műszaki vizsga, biztosítás és sisak is kell hozzá. Tudom, borzalmas: szabályok, papírok, felelősség. Még a végén oda jutunk, hogy aki negyvenöttel száguld két keréken, annak tudnia is kell, mit csinál. Én csak azt remélem, hogy a szabályokat majd ellenőrzik is, mert a járdán félreugrani ugyan kiváló reflexgyakorlat, de valahogy mégsem szeretném a továbbiakban napi sportként űzni. Főleg úgy, hogy némelyikük úgy néz rám, mintha személyes sértés lenne, hogy nem ugrottam félre elég gyorsan.
