Négy tojás. Ennyi volt a tízes tojástartóban. Más esetben emiatt bosszankodtam volna, de most egyáltalán nem a bosszúság érzése töltött el. A szüleimnél voltunk a szokásos vasárnap délutáni látogatáson. Mindössze huszonöt kilométerre lakunk egymástól, de ez a táv már nehezemre esik kerékpárral, nem úgy, mint egykoron, mikor hazakarikáztam. Itthonról haza. Most már nehezebb megoldani, hogy a családunk minden tagja ráérjen, hisz a vasárnap is sokszor a munkáról szól. Mégis, az egyik kezemen meg tudom számolni, hogy hány vasárnapi látogatást hagyunk ki az évben. Ezek azok a délutánok, amikor megpihen a szívem és örömtáncot jár a lelkem, mert minden egyes pillanatért, percért és óráért hálás vagyok, amit együtt töltünk. Ilyenkor senki nem vár el semmit, nincs feszengés, felesleges udvariaskodás, hanem mindannyian felhőtlenül örülünk egymásnak. A szüleim pedig traktálnak. Kérdezgetik, hogy mit adhatnak. Az asztalon még ott az ebéd, de mire odaérünk, iható hőmérsékletűre hűl a kávé, és mellette ott a pohár víz, mindenkinek a saját poharában. Egyikünknek jéghidegen, másikunknak a csapról, frissen engedve. Amikor indulunk otthonról haza, elhangzik a kérdés: Mit adhatunk? Hús, tojás, gyümölcs, pénzetek van? Mindenünk van, de tojást adhatsz – mondom, mert szeretem a házit, amiről tudom, hogy honnan és mikor kerül ki. A nagy melegben azonban a tyúkok se úgy végzik a dolgukat, ahogy egyébként. Kevesebbet tojnak. Így eshetett meg az, hogy a tízes tojástartót felnyitva négy tojást találtam a tartóban. Könny szökött a szemembe, mert pontosan tudtam, hogy annyi volt a háznál. És az mind nálunk landolt. Mind a négy. Soha ilyen hálás még nem voltam négy tojásért.
