Sose volt erősségem a vásárlás, sőt mondhatom, viszolygok is tőle. Még a pipec, léghűtött, fényárban úszó boltokban is elég negyed óra, utána már idegessé válok, és húznám a csíkot kifelé. Épp ezért engem nagyon nehéz ilyesmire rászedni, de újfent sikerült. Az annyira elhíresült orosz boltok egyikébe csaltak el.
Ezekről annyit illik tudni, hogy nem a pompa, nem a rendezettség, sokszor nem is a tisztaság a jellemzőjük, hanem az olcsóság. Az alacsony – és mondjuk ki – a fizetéseinkhez mért, megfizethető árak. Legyen szó háztartási szerekről, szerszámokról, húskészítményekről, csemegékről, italokról, befőttekről, sőt még ruhaneműről is. A bő választékban mindenki találhat magának valót.
És mindenki teli kosárral távozik, mert annyi pénzért kár otthagyni.
Ennek tapasztalatában ért a csalódás, az elkeseredés, a düh. Felforrt az agyam, és még idegesebb lettem, mint szoktam. Hogy a fenébe éri meg ilyen olcsón boltot fenntartani, és még a beszállítóknak is megvan a maguk haszna? Hova tűnik, vagyis ki zsebébe kerül a különbség, amit ráfizetünk ugyanazért a termékért a puccos boltban? A közműdíjakra, az alkalmazottak bérére, az államnak fizetendő ilyen-olyan adókra, vagy egyszerűen a pofátlan kereskedők zsebébe?
Nem tudom, de a boltból kijövet nem a vásárlás öröme ejtett rabul, nem éreztem egy csöppnyi sikerélményt sem, hanem csalódást, elkeseredést. Újfent ráébresztettek arra, hogy lépten-nyomon átvernek bennünket, egyszerű polgárokat.
