Július küszöbén nincs is nyáriasabb látvány egy csíkos görögdinnyénél. Ma már persze válogathatunk kedvünkre. Mag nélküli, magszegény, mini, óriás, sötétzöld, csíkos, sárga húsú, narancssárga húsú… Néha az az érzésem, hogy hamarosan külön szakvizsga kell ahhoz, hogy az ember eldöntse, melyiket vigye haza.
Gyerekkoromban sokkal egyszerűbb volt a helyzet. Volt görögdinnye meg sárgadinnye. Ennyi. Nem kellett színkód, fajtanév vagy marketingfogás.
A dinnyét pedig nem mi kerestük, hanem ő talált meg bennünket. Pontosabban a lovas kocsi. Ahogy végigzörgött az utcán, már messziről tudtuk, mi közeledik. Mire a kapu elé ért, a fél utca kint állt. Az eladó elővette a kését, kivágott egy háromszög alakú szeletet a dinnyéből, mindenki belenézett, megkóstolta, bólogatott, és ha elég piros volt, már került is le a kocsiról.
Ma már ilyet aligha látni. A dinnyét a szupermarket hűtőpultja vagy a piaci stand várja helyettünk. Kopogtatjuk, emelgetjük, forgatjuk, mintha mindannyian titokban dinnyeszakértők lennénk. Pedig a végén ugyanannyi az esély rá, hogy sikerül hazavinni a világ legédesebb – vagy éppen a legízetlenebb – dinnyéjét.
