A faluban mindenki ismerte Bálintot, a postást. Harminc éve ugyanazon az útvonalon hordta a leveleket, és szinte minden lakó életét kívülről fújta. Egy nap különös boríték érkezett. Nem volt rajta feladó, csak ennyi: „Bálint részére.” Otthon kibontotta. A levélben egyetlen mondat állt: „Holnap reggel 8:17-kor ne menj át a hídon.” Furcsának találta, de másnap mégis megállt a híd előtt. Pár másodperccel később hangos reccsenés hallatszott, és a régi fahíd egy része leszakadt. Néhány nappal később újabb levél érkezett: „Pénteken ne ülj fel a 14:05-ös buszra.” Megfogadta a tanácsot. A busz aznap órákra lerobbant az országút közepén. A titokzatos üzenetek hónapokon át érkeztek, és mindig igaznak bizonyultak. Bálint egyre kíváncsibb lett arra, hogy ki lehet a feladó. Egy este elővette az összes levelet, és alaposan megvizsgálta őket. Ekkor megdöbbentő dolgot vett észre. Az írás pontosan olyan volt, mint az övé. Előkereste egy régi jegyzetfüzetét. A betűk tökéletesen megegyeztek. A leveleket ő maga írta. Az utolsó boríték hátulján egy apró üzenet állt: „Ha ezt olvasod, most rajtad a sor. Küldd vissza őket harminc évvel korábbra.” Bálint ekkor megértette, miért nem érkezik több levél. Mert a következőt már neki kellett feladnia ‒ saját magának.
