A galambok Újvidék szimbólumává váltak, még a címerében is egy fehér galamb látható, amely a csőrében zöld olajágat tart. Amíg a populáció csak a városközpontra, a főtérre korlátozódott, nem nehezteltem rájuk, és azokra a polgártársaimra sem, akik megszánva őket, pattogatott kukoricát szórtak elébük. De amióta birtokba vették az épületünk néhány erkélyét, és szó szerint beborított bennünket az ürülék, azóta értelmet nyert számomra, miért illetik a városi galambokat a „repülő patkány” jelzővel. A szürke rágcsálókhoz hasonlóan nagy számban élnek sűrűn lakott területeken, alkalmazkodnak a városi környezethez, gyorsan szaporodnak, az ürülékük pedig jelentős egészségi és környezeti kockázatot jelent. Egy galamb évente 10–12 kilogramm guanóval szennyezi a környezetünket, amelytől sérül a ház fala, a tollal együtt eltömíti az esőcsatornát, és kiszáradva, szennyezett porként bekerül a szellőzőrendszerbe.
Annak, hogy tömegesen telepednek meg a városokban, az emberi felelőtlenség az oka. Nálunk is. Sokan hanyagul kiszórják az ablakon a morzsát, kidobják a száraz kenyeret, de olyan is van, aki naponta eteti őket. A galambok a mi épületünkről lesik, mikor nyílik ki a szemben lévő lakóház földszinti lakásának ablaka, abban a pillanatban odarepülnek, és a fűszálak közül szedegetik ki a kukoricát. A nagy állatbarát hírében álló hölggyel nem lehet szót érteni, a házmesterünk hiába szólította fel már többször, hagyjon fel a galambok etetésével.
Azt olvastam, hogy a város igyekszik szabályozni a galambok humánus ritkítását. A mi kálváriánk évek óta tart, és idáig egy kommunális vállalat sem tett semmit az ügyben. A madarak pedig már szinte kisebb csirke méretűek. Lehet, hogy egy közös galamblevesfőzés lenne a legjobb megoldás erre az elmérgesedett helyzetre. n horzsi
