Az internetnek hála leegyszerűsödött a vásárlás és a pénzutalás. Mindig is megnyugtatott a tudat, hogy nem kell sorban állva számlát fizetni a postán, nincs többé ideges toporgás, csupán néhány kattintás, és ki van fizetve a telefonszámla. Gyakran vásárolok belépőket is ily módon. Gondoltam, gyorsan elintézem a dolgot ebédfőzés közben. Bekapcsoltam a laptopot, rákattintottam az esemény oldalára, és már nyúltam is a bankkártyámért. Nos, tévedtem. A sorban állás nem szűnt meg, csak átköltözött a monitorra.
„Dragi korisniče! Vi ste na listi čekanja” – köszöntött a képernyő, és a jegyvásárlás helyett egy virtuális váróteremben találtam magam. Előttem szerény 3779 ember várakozott a digitális térben. A rendszer három másodpercenként frissült, a szám pedig lassabban csökkent, mint a percek a fogorvosi váróteremben. S ebben a modern sorban nincs szolidaritás. Nem tudok „csak egy kérdésre” előrecsúszni, és nem tudom megkérni a mögöttem állót, hogy tartsa a helyem, amíg kimegyek a konyhába megkavarni a levest. Csak a gép van és én, meg a feszült visszaszámlálás.
A technológia megváltozott, de a türelemjáték a régi maradt.
