Úgy gondolom, nem vagyok egyedül azzal az érzéssel, hogy az évek során lassan egyre hátrébb soroltam saját magamat. Először csak a második helyre, aztán a harmadikra, a negyedikre, végül pedig valahová a lista végére. Mindig akadt valami vagy valaki, akinek az öröme, a problémája vagy az életében zajló fontos esemény éppen előrébb került az enyémnél. És az igazság az, hogy ezt soha nem bántam. Szeretek azok mellett lenni, akik fontosak nekem, és boldoggá tesz, amikor velük együtt ünnepelhetek. Talán ezért is jutott eszembe most mindez, hiszen hamarosan itt a születésnapom. Évek óta nem igazán érdekel. Mindig úgy voltam vele, hogy nem olyan fontos, ráér, nincs jelentősége. Közben a barátaim születésnapját, esküvőjét, keresztelőjét vagy bármelyik fontos pillanatát ugyanolyan lelkesedéssel vártam, mint régen.
Ez nem arról szól, hogy rossz érzés másokra időt fordítani, mert egyáltalán nem az. Sokkal inkább arról, hogy miközben megtanulunk figyelni másokra, néha elfelejtünk ugyanekkora figyelmet szentelni saját magunknak is. Pedig a kettő nem zárja ki egymást. Lehetünk boldogok mások sikerei és örömei miatt, miközben a sajátjainkat sem hagyjuk elsétálni magunk mellett. Nem önzőség néha megállni, ünnepelni egy kicsit, vagy egyszerűen csak azt mondani: „ez most rólam szól”. A saját vágyaink, igényeink és örömeink nem érnek kevesebbet másokénál.
Mert gondoskodni magunkról nem azt jelenti, hogy kevesebbet adunk másoknak. Éppen ellenkezőleg. Azt jelenti, hogy magunknak is megadjuk azt a figyelmet, törődést és szeretetet, amit olyan természetesen tudunk nyújtani azoknak, akik fontosak számunkra. És talán néha erre van a legnagyobb szükségünk.
